Leszállván a nyeregből, Doran kikötötte Galambot az istálló előtti cölöphöz, és homlokát ráncolva végignézett a kúrián. Egyáltalán nem erre számított; a fehérre meszelt falak tisztaságát a körülötte elterülő vörös-rózsalugas és almafák látványa csak még inkább kihangsúlyozta. Odébb baromfiudvart látott, kövérre hízott csirkék kapirgálták a talajt, összevesztek a magokon, melyeket minden bizonnyal nemrégiben szórt közéjük valaki.
A lovag újra megnézte a király levelét, melyben megbízatása állt: „Keyna Morgance”. Amikor megkapta a levelet, életében először megtagadta a parancsot, hiszen ő nőt soha nem bántott, férfit is csak akkor, ha az igazság úgy kívánta. A király azonban elmagyarázta neki, a Morgance ház körül sötét titkok lengenek, gyanús körülmények között tűntek el emberek, kiváltképp férfiak, és a parasztok valamiféle nőalakú szörnyetegről pusmognak a közeli falvakban.
Doran benyitott az ajtón. Keze a kardja markolatára csúszott. Odabent hirtelen megszédítette a temérdek rózsa, levendula és rozmaring tömény illata, mely a folyosóra kihelyezett vázákból áradt. A függönyök frissen mosva lengedeztek a szellő-járta helyiségben, a páncélok fényesre súrolva, a padló szinte csillogott, mintha a tisztaság valami bűnös nyomot próbált volna eltüntetni.
Gyanakodva tekintett a háta mögé, mintha attól félne, követi valaki, majd óvatosan becsukta az ajtót. Elindult, amerre a lába vitte, gondosan ügyelve rá, hogy ne csapjon zajt a csizmája sarkával. Hiába nyitott be minden ajtón, egy élő lélek sem akadt az útjába, mintha az egész házban csak a meggyilkolt lakók szellemei járnának, ám felmerült benne a kérdés: „Akkor ki takarít? És ki eteti a csirkéket?”
Közeledett a nagyterem felé, melyből egyenesen a konyhába vezetett az út, legalábbis a király, aki régebben gyakorta megfordult itt, ezt mondta neki. Az orra lassan kezdett kitisztulni a rengeteg virág illatának súlyos érzete után, s ahogy belépett a konyhába, megérezte a csirkesült mennyei illatát. A kemencében ropogott a tűz, az asztalon gőzölgő kenyér, melynek felét már elvitte valaki, nem különben a csirkét, csak a farhát maradt a tányéron.
Doran körbenézett, hátha talál valamiféle gyilkosságra utaló jelet: fiolát, növényeket, gombákat, de a konyha is ugyanolyan tökéletes rendben állt, mint a ház többi része. Megpillantotta a pince résnyire nyitott ajtaját, melyen át egyszerre halovány hangok ütötték meg a fülét.
Előhúzta a kardját a hüvelyből, és puha léptekkel az ajtóhoz osont, hogy jobban hallja a beszélgetést.
- Jól laktál végre? – kérdezte egy mély, női hang türelmetlenül.
- Igen, köszönöm szépen – felelte egy férfi, különös módon gyenge, rekedtes és meggyötört hanglejtéssel.
- Add a kezed – parancsolta az asszony.
A férfi váratlanul felnyögött.
- Ne, Keyna, ne! – kérte kétségbeesetten. – Nagyon rosszul vagyok… Most az egyszer ne, kérlek!
- Ó, hallgass már el! – csattant fel a nő.
Doran ereiben meghűlt a vér, nyelni akart, de a torka összeszorult, egyetlen gondolat járt a fejében: „Meg kell mentenem azt a férfit!”
Elindult a lépcsőn lefelé, zakatoló szíve már a torkában dobogott, nem érdekelte, ha zajosan lépked, csak mihamarább le akart jutni, hogy megakadályozza az újabb gyilkosságot.
Befordult a pince zugába, és megpillantotta a földön térdeplő áldozatot, aki csonttá soványodott karját a nő markába adta. A lovag dermedten nézte, ahogyan Keyna ráharap a férfi csuklójára, szemernyit sem törődve az őt bámuló lovaggal. Mintha a világ legtermészetesebb műveletét végezte volna, amit nem szégyell senki fia előtt. Doran megesküdött volna rá, hogy a nő nyelt egyet, afféle élvezetes arckifejezéssel, ahogyan a szajha issza a legédesebb bort.
„A vérét issza? Miféle ember ez?” – tétovázott a lovag, megmerevedve a félelemtől.
Görcsösen felemelte a kardját, hogy lesújtson. A nő ellökte magától az ájult férfit, felegyenesedett, és kinyújtotta hófehér karjait. Egy szemvillanás alatt kirántotta a fegyvert Doran kezéből, és messzire hajította. A lovag hátrahőkölve előkapta a tőrét, de nem mert újra támadni.
- Mi az? – kacagott fel Keyna. – Nem gondoltad, hogy ilyen szép vagyok, igaz? Azt hitted, csúnya vagyok, és akkor nyugodtan megölhetsz, nem lesz utána bűntudatod.
Doran rászorított a tőr markolatára.
- Nem gondoltam, hogy létezik ilyen megátalkodott szörnyeteg, mint amilyen te vagy – szűrte a fogai közt.
- Ugyan, ne álltasd magad! – legyintett az asszony. – Ez itt a szörnyeteg, nem én – mutatott a földön fekvő férfira.
- Ki ez? – kérdezte Doran.
- A férjem – vont vállat Keyna.
A lovag megütközve nézett végig az emberen, majd az asszonyon, aki csak mosolygott, szája szélén piroslott a vér, melyet szinte csintalan nyelvnyújtással lenyalt és megízlelt.
- Képes voltál megölni a férjedet…
Keyna felkacagott, tökéletesen sima arca kerekded almákká változott.
- Dehogy öltem meg! Csak megkóstolom néha, de sosem lakom jól vele.
- Ezt tetted a többi emberrel is, akik eltűntek? Kiszívtad a vérüket… De miért?
Az asszony közelebb lépett, mire a lovag hátrahőkölt, és nekiszegezte a tőrt. Keyna elgondolkodva futtatta végig hideg, szürke szemeit a pengén, úgy tűnt, mintha élvezné, hogy ilyen helyzetbe került.
- Tudod, mi rosszabb annál, ha megerőszakolnak? – kérdezte.
Doran összeráncolta a homlokát.
- Nem tudom – felelte bizonytalanul.
- Az, ha minden nap megerőszakolnak – adta meg a választ a nő. – Szerettem a férjemet, szavamra, igazán szerettem. De elkezdett inni. Az lett a kedvenc szórakozása, hogy az ágyhoz kötözött, és megvert, aztán meghágott, akár egy kutya. Egy napon megszöktem, és felkerestem azt a helyet, ahová épeszű ember nem tenné be a lábát. Ott találkoztam a rémmel, aki átadta nekem az erejét. Hazajöttem, és megöltem mindenkit, aki szótlanul nézte a szenvedéseim.
Olyan közönyösséggel adta elő mondandóját, hogy Dorannek akkor sem eshetett volna meg rajta a szíve, ha mindenképpen erre törekedett volna.
- A bosszú semmire sem jó – dörmögte. – Csak arra, hogy a saját önző énedet tápláld. Másnak nem teszel jót vele.
- Nekem jól esik – biggyesztette le ajkát a nő. – Most hát lássuk, te miféle férfi vagy!
Villódzó szemei végigkutatták a lovag minden egyes porcikáját; szakálla őszülő szálait, kezének durvaságát, ruhája fodrait. A férfi állta a pillantást, remélve, ha erősnek mutatkozik, fölényt szerezhet a nála jóval erősebb asszony felett.
- Soha nem bántottam a feleségemet – mondta végül, hogy időt nyerjen.
- Jóképű vitéz vagy te – jegyezte meg a nő. – Nos, nem bánom, most az egyszer kivételt teszek. Jó ember vérét még soha nem kóstoltam.
Gőgösen felszegte a fejét, kivillantotta tűhegyes szemfogait, és puha léptekkel megindult a menekülő lovag felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése