Ez az új világ kegyetlenebb volt, mint valaha. De nem ő tette azzá, mindössze élt benne - bár azt sem gondolta, hogy ez életnek nevezhető, nem volt más számára, mint kötelesség. A felelősség, hogy megtisztítsa ezt a talpalatnyi földet a mocsoktól, felülírt minden mást. Most sem vezette más a cselekedeteit, mint ez a hideg elhatározás. Szemernyi kétséget, vagy gyászt sem érzett, ahogy a pár órája békés falu lángokban üszkösödő házait figyelte.
Ezen a hátrahagyott földön mindenkit egy tulajdonsága alapján neveztek el, ez egyszerűbbé tette a kommunikációt - maga a kopár vidék is ezért viselte a Tar nevet. Ő volt az egyetlen kivétel: Kaszásként ismerték, de ő akarta a nevet. Tett is érte, hogy kiérdemelje.
Lassan vissza fog térni - gondolta a férfi, miközben elsétált egy keservesen hörgő, összeégett test mellett. - Emellett nem mehet el.
- Kérem... - ütötte meg fülét egy gyenge hang, így lenézett a szánalmas torzóra, ami valamikor egy nő lehetett, karjában pedig még mindig ott füstölgött valamiféle kormos pólya. - Kérem...
Kaszás meglendítette vérmocskos pallosát, majd ismét csend lett. Undorral mérte végig a nyaknál leválasztott fejet, majd hanyagul berúgta az egyik viskóba.
Mocskok... mind tudták, mivel jár amit tettek, most mégis könyörögnek - merengett némán, miközben a falusiak csonka, égett hulláit nézte. Tudták, hogy visszajövök, mégsem tettek semmit. Nem is védték magukat igazán. Csak Őt óvták... a csavargót, aki a Varjú nevet viselte. Gerinctelen férgek.
Már nem számított: a férfi vissza fog jönni, amit meglátja a füstöt. Azt tettette, hogy nem érdeklik az emberek, de hazug volt. Ez lesz a veszte. Mire felkel a nap, egyel kevesebb kardforgató fogja járni ezt a földet.
Ez a gondolat örömmel töltötte el. Amikor a negyedik világháború porrá zúzta a világot, csak a Tart meghagyva az emberek számára, sokan útjukat veszítették. Ő pontosan ekkor találta meg az övét.
Hogy régen ki volt, már nem számított. Csak a célja ért valamit: elpusztítani mindenkit, aki kardot mer ragadni. Nem a fegyverek ellen küzdött, nem is az elv érdekelte, amiért a faja lassan megölte saját magát. Célja régen talán a bosszú volt, de mára megváltozott: kard által vesszen, aki kardot ragad - ezt még apja tanította neki. Sosem értette igazán ezt a szólást, egészen újjászületése napjáig.
Régen gyenge volt. Hitt az emberi jóságban és abban, hogy valami újjáépíthető ezen a kis darab földön, ami a túlélők számára maradt. Azonban maguk a túlélők tépték darabokra a hitét.
Akik megtámadták az apró farmját, kardot viseltek. Egyszerű, könnyen elérhető fegyvert, ami mégis hatalmat adott a mocskos kezeikbe. Ő és a felesége kezdetben menedéket ajánlottak nekik, némi ételt, esélyt, hogy békésen továbbállhassanak. Ennél azonban jóval többre vágytak, Kaszás pedig kényszerűen végignézte, ahogy kedvüket töltik a feleségén és a kislányán, mielőtt mindkettőjük beleit a házuk padlójára ontják. Ő volt az utolsó áldozat: a torkát elmetszették, majd hátrahagyták, hogy a családja vérében fetrengve halhasson meg.
És ő meg is halt, az ember aki volt eltűnt, hogy egy új születhessen. Ebben a világban bármivé válhat az ember. Ő úgy döntött, démon lesz.
Házát és a testeket hátrahagyta: nem voltak többek élettelen húsnál, nem érdemeltek más elbánást. Több napon át menetelt, mire utolérte a támadókat. Meglepően könnyű volt mindet a másvilágra küldenie, ez pedig ráébresztette, milyen is az ember természete. Kardjaikat összeszedte, majd megújult céltudattal indult el, hogy végezzen minden egyes kardforgatóval.
Képzetlen volt, de ellenfelei is. Rengeteget megölt, mire kezdte úgy érezni megszokta a fegyver forgatását. Kezdetben válogatott a célpontok között, mérlegelt, de az idők során fokozatosan hagyta hátra ezt a felesleges időpocséklást. Aki úgy dönt, pengét vesz a kezébe, ezzel a cselekedettel megválik az emberségétől, ahogy ő is tette annak idején. Mindnek vesznie kell, hogy a világ megtisztuljon. Ha egy sem marad, magával is végezni fog, hogy bezárja a kört.
Ez a Varjú sem volt kivétel. A nevét és kinézetén ismerte, ezeken kívül semmit nem tudott róla, mégis szenvedélyesen gyűlölte. Ő volt az egyedüli, aki képes volt megszökni előle, elkerülni a végzetét. Anélkül akasztottak pengét, hogy bármelyikük meghalt volna, ilyen pedig nem történt korábban. Elfutott, de ma véget ér a menekülése.
Az ég váratlanul, fenyegetően dörrent meg felette, majd kósza esőcseppek pettyezték össze szakadt, vértől vöröslő ruházatát. Már rég nem izgatta semmiféle vihar, így közömbösen hagyta, hogy a hirtelen zivatar eláztassa a felszerelését, gyűjteményével együtt. A cseppek egyhangú szimfóniát alkotva ostromolták a hátára kötözött kardokat, amelyeket halott ellenségeitől vett el trófeaként.
Előhúzott kettőt a leginkább elhasznált pengék közül, majd ismét körbejárta a falut, minden holttestbe beleszúrva még egyet. A kötelező egyetlen túlélőt már hagyta megszökni, így a Tar egész népe megtudja majd mivel jár, ha rejtegetni merészelnek egy kardforgatót előle. A többi ember mind értéktelen volt számára, csak eszközök, akik holtan jobban betöltik a szerepüket, mint élve.
Épp egy fiatal fiú hullájából rántotta ki kardja hegyét, amikor megpillantotta Varjút a lángok által vörösre festett utcán. A férfi olyan volt, mint első találkozásukkor: alacsony, sovány, barna kabátját és hosszú fekete haját kegyetlenül cibálta a szél. Elsőre nem tűnt veszélyesnek, de Kaszás látta már harcolni.
- Megvárattál - mondta végül, hangja játékos volt, mintha régi barátot üdvözölne. - De most végre felkeltettem a figyelmed.
Varjú nem szólt, arca ugyanazt a halott kifejezést viselte, mint mindig. Ügyes színész, de ő átlátott rajta. A falu pusztulása sokkolta, megsebezte. Pontosan, ahogy lennie kellett.
- Mondtam nekik, hogy visszajövök érted. De rejtegettek. Hazudtak rólad. Az utamba álltak és azt senki nem teszi. Most már te is tudod miért.
Továbbra sem érkezett válasz, de tisztán látszott az ifjú vadász dühe, még sötét hajának ázott függönyén át is. Kaszás elégedetlen volt: hol a keserű üvöltés? Hol vannak az üres fenyegetések? Varjú hallgatása mély haragot ébresztett benne, de gyorsan lehiggadt, mikor az ifjú harcos lassan előhúzta elegáns ívű fegyverét. Feleletként az egyik földön heverő hulla hátába döfte az eddig markában tartott, tompa és mocskos pallost, majd leakasztotta hátáról gyűjteménye egyik legnehezebb darabját. Ezt a pengét csak pár ellenfele érdemelte ki - azok, akiket a legnehezebb volt megölni.
Az eső lassan eloltotta a lángokat, ahogy végre ott álltak egymással szemben, kivont karddal. Kaszás vicsorogva szorította fegyvere markolatát. Ennek így kell lennie. Kard által vesszen, aki kardot ragad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése