2017. június 1., csütörtök

Békésy Anita: Szabadság





1.


A nap ragyogott, égetett, vakítóan verték vissza sugarait az üvegfalak. Az új templomok. Akkorra már meghaltak az ókori istenek, helyükbe egy új lépett: a pénz. Diagoras tudta ezt, tudta, hogy az egyetlen útja, hogy érvényesüljön az az, ha semmi másnak nem él, csak ennek az új istennek, és akkor ez az új isten meghálálja. Meghálálja a munkát, a kitartást. Tudta, mert az már most is meghálálta. A csuklóját lehúzta a nehéz, márkás óra, drága öltönye úgy simult a testéhez, mintha ráöntötték volna, fekete cipőjén megcsúszott a napfény, akár az üvegfalakon. Nem is csoda, egy hatalmas Mercédesszel védte azt a cipőt az utca porától. Most is csak a kávézóig sétált. Ennyi séta még neki is kellett, ilyenkor napközben, a szieszta előtt mindig leugrott egy narancsos lattéért, hogy aztán nyomja tovább, küldje az e-maileket még akkor is, amikor mindenki ebédel, és pihen, akkor is, amikor egész Athén megáll három óra erejéig. De ő nem állhatott meg, zúgott tovább, akár a Földközi tenger, taréjos hullámokkal csapkodta a banki élet kikötőit, habzó szájú tajtékozó üzletfeleket hagyott itt-ott maga után, míg mások, akár gömbölydedre mosott kavicsok, úgy simultak hozzá minden elvárásához.
Belépett a hatalmas üvegpalotába, mágneskártyáját lehúzta a beléptető kapun, majd a lift felé vette az irányt. Elindult felfelé, egész, amíg el nem kapja az isten lábát, de legalábbis a hatodik emeletig, ott aztán kiszállt, és a saját kis üvegkalitkája felé vette az irányt, hogy leüljön az aktuáriusok elemzései, a szaftos üzleti ajánlatok, és a bizalmatlan befektetők aggályoskodó levelei közé. Leült a tömegpusztító fegyvernek is beillő számítógépe elé, amin egy gombnyomással dönthetett élet és halál felől, milliónyi családok befektetett pénzéről. Ez a gép volt az ő virtuális keze, ezzel tenyerelt bele nap, mint nap a pénzpiacba, óriási kéznyomot hagyva maga után, visszavonhatatlanul változtatva és alakítva értéket és árfolyamot. Este kilencig tervezett bent maradni, addig még bőven volt hat órája. Annyi idő alatt kifordulhat négy sarkából a világ, miközben ő kattintva bekapcsolja a golyóstollát, és egy tollvonással rendelkezik arról, amit azelőtt már egy gombnyomással eldöntött.
Fél nyolc felé Athos lépett be az irodájába, kezében egy hatalmas dobozzal. Diagoras letette a tollát, és csak nézte Athost, aki azzal a dobozzal állt, amiről mindenki tudta, hogy egy „pakold össze a holmidat” doboz. Ezt adják annak, aki túl sok pénzt veszít el, annyit, amennyiért már felelőst kell találni.
– Isten veled, Dia, nekem ez volt az utolsó.
– Mi történt? – csúszott ki a száján, mire Athos elnevette magát.
– Rájöttem, hogy nem éri meg.
Diagoras úgy érezte, valami idegen nyelvet beszélnek hozzá. Mit jelent ebben a kontextusban, hogy nem éri meg? Mi nem éri meg? De nem tudta, milyen oldalról közelítse meg a problémát, ezért nem kérdezte. A következő gondolata már az volt, hogy mentőt hív, Athosnak bizonyára agyvérzése lehet, azért beszél összefüggéstelenül.
Athos ezzel szemben csak mosolygott, kitartóan, mintha bármi vidámságra is oka lenne. – Mondd, drága barátom, mit csinálunk mi itt? Minek vagyunk itt este kilencig, tízig, akár hajnalig? Mi értelme van ennek?
Diagoras most sem szólt. Ujjaival óvatosan a telefonját kereste, gondolatai között a segélyhívó száma után kutatott.
– A te szüleid nem született görögök, ha jól emlékszem, a Fülöp-szigetekről származnak, ugye? – folytatta Athos, ahogy Diagoras folytatta a hallgatást. – Nem szeretnéd megnézni az óhazád? Ott járni, ahol egykor a szüleid jártak? Felkutatni távoli rokonokat?
– Hogy jön ez most ide? Rosszul érzed magad? – szólalt meg végre Diagoras.
Athos mosolya még szélesebbre húzódott. Hófehér fogai is kivillantak. Így, ebből a szögből, az öltöny ellenére is inkább hasonlított a tengerparton buzukizó csavargókra, mint egy üzletemberre. Valahogy eltűnt az eddigi fény a tekintetéből, és valahogy feltűnt benne egy új. – Dia, ha minden áldott napodat itt töltöd kora reggeltől késő estig, tudod, mi leszel? Egy dús gazdag robot! Ezt próbáld megérteni! – Ezután hátat fordított, és kisétált – Ég veled, Dia! – vetette még oda a lift felé haladva, fél kezével a dobozát szorongatva, másik kezével integetve, miközben hátra se nézett. Athos többet nem fordult vissza, meg se torpant. Belépett a liftbe, ami elindult vele süllyesztőbe, de legalábbis a földszintre.
Diagoras ezek után ott maradt a munkájával, és Athos gondolataival. Hosszú percekig csak bámult maga elé, nézte a monitorát, miközben nem is látta azt. Mikor észrevette, hogy nem bír koncentrálni, az ablakhoz sétált. Gyönyörű kilátása nyílt a tengerre. Óriási hullámok törtek be a partra, a kikötött hajók folyamatosan billegtek. Egykor bárkák álltak a jachtok helyén. Milyen érzés lehet a homok a meztelen talpa alatt, a tenger vize a bőrén? Ringatózni egy hajón? Diagoras alig bírta felidézni magában ezeket az élményeket. Mikor járt utoljára tengerparton? Az egyetlen, ami eszébe jutott egy krétai nyaralás volt tizennyolc éves korából. Tizennyolc, hisz az tizenkét éve történt!
Bámulta a tengert, a hullámokat, próbált még több emléket előhívni. Halványan már érezte a bőrén a sós párával telt szelet.
Az asztalához lépett, felemelte a telefont, majd visszasétált az ablakhoz.
Érezte a tenger illatát, a talpa alatt a homokot, hallotta a hullámok haragosan tomboló hangját.
A főnöke számát hívta, a készülék búgó csengéssel jelezte, hogy már csak a hívott fél fogadására várnak.
Elképzelte, milyen lehet a Fülöp-szigeteken lenni. A monszuntól cuppogósra ázott talajon sétálni, a heves eső alatt bőrig ázni.
– Parancsoljon, Kalaitziglis!
Érezte a filippínó konyha jellegzetes illatát, ami minden alakommal fogadta, mikor meglátogatta a szüleit. Érezte a banánfák leveleinek nedves érintését, ahogy elhalad mellettük egy óriási eső után.
– Üdvözlöm, Dimas! Csak azért hívtam, hogy jelezzem a felmondási szándékom.
Egy régi filippínó népdalt hallott, még az anyja énekelte neki gyerekkorában. De most nem csak az ő előadásában ért el hozzá a dallam. Rengetegen énekelték egyszerre, gyerekek, felnőttek, nők, férfiak, mindenki együtt.
– Ez kissé váratlanul ért. Szabad megkérdeznem az okát?
– Csak úgy. Azonnali hatállyal, a mai nappal fel kívánok mondani.
– De, Kalaitziglis, ön is tudja, hogy ezt nem teheti meg! Kalaitziglis!
Dia kinyomta a telefont, majd a szemetesbe dobta. Kisétált az üvegpalotából, kilépett az athéni éjszakába. Gyalogolni kezdett, elsétált egészen a vasútállomásig, ahol a következő nemzetközi járatra kért egy jegyet.
– Berlinbe indul a következő járat, fél óra múlva.
Dia elmosolyodott, ekkor döbbent rá, hogy még Európát se látta életében. – Megfelel, köszönöm.
A jegyárus unott arccal ült az éjszakai műszakban. Egykedvűen állította ki a jegyet, ami Diagoras életét kifordította a négy sarkából. Közönyösen nyújtotta át a férfi új életét.


2.


Dia már két éve folyamatosan úton volt. Eljutott Ázsiába, bejárta Európát, megnézte a Fülöp-szigeteket is. Nem hordott többé öltönyt, nem aludt többé memória matraccal bélelt tágas franciaágyon. Indiából tartott haza. Útja nagy részén stoppolt, az éjszakákat a hatalmas csillagos ég alatt töltötte vízparton, erdők szélén, városi közpadokon. Thesszalonikiben már vonatra szállt. Mikor beért az athéni vasútállomásra, furcsa nosztalgia fogta el. Mint aki már egyszer újjászületett, és egy előző életére emlékszik vissza. Kívülről látta régi önmagát, nem ismerte már azt az embert. Leszállt a vonatról, és elindult a szüleihez. Gyalog ment végig, utoljára két éve gyalogolt Athén utcáin. Elért a kis családi házig, elhaladt a hintaágy mellett, a rattan fotelek mellett, a gyermekkori emlékek mellett. Onnan, abból a kertből úgy tűnt számára, mintha tizenkét év kiesett volna az életéből. Tizennyolc éves volt, aztán harminc, és azóta már harminckettő. Belépve először az apjával találkozott.
– Fiam! – ölelte át boldogan. Szemében könny csillant, a könny mögött pedig még valami. A csalódottság. Volt egykor egy fia, aki bankár volt, aztán ez a bankár meghalt. Most van egy fia, aki csavargó, és nem tudni hol volt eddig, minek jött elő.
Másnap délben vendégeik érkeztek.
– Dia, ők Nawahiráék, az új szomszédjaink, egy hete költöztek ide. Mindenképp szerettem volna, ha találkoztok! – konferálta fel lelkesen Dia édesanyja Nawahiráékat. A szeme ragyogott az előadás alatt, kapkodta a levegőt, egészen kipirult. Úgy festett, mint maga Dia egykor, egy-egy fontos tárgyalás során. – Ő pedig a lányuk, Yayoi – tette hozzá.
– Üdvözlöm önöket, most költöztek Görögországba?
– Ó nem! – kapta fel a fejét Dia édesanyja. A szája lebiggyedt, alig észrevehetően, de még a homloka is gyöngyözött. Dia pont így nézett ki, mikor rossz irányt vett az üzleti tárgyalás. – Most költöztek ide Thesszalonikiből.
– Mi is görögök vagyunk, csak kevésbé nézünk ki annak! – rázott vele kezet Yayoi apja derűsen.
Ebéd után Dia felajánlotta Yayoinak, hogy körbevezeti a városon, ha gondolja. Komótos léptekkel barangoltak keresztül a több ezer éves város pár száz éves utcáin.
– Mivel foglalkozol? – kérdezte Yayoi, miközben belekortyolt a narancsos lattéba, amit Dia javasolt neki.
– Világutazó vagyok, de apám úgy mondaná, csavargó.
– Csavargó? – kapta fel a fejét Yayoi. Tetszett neki a megnevezés, mosolygott az egész arca, kis gödrök jelentek meg a szája szélén, még a szeme alatti apró ráncok is mosolyra húzódtak. – Először sétálgatok csavargóval. Mindig az voltál?
– Nem, azelőtt bankár voltam.
– Miért csaptál fel utazónak? Hogy lesz egy bankárból utazó?
– Mert egy nap rájön, hogy nincs értelme dolgozni, ha mellette nem élünk.
– Micsoda bölcsesség! – nevetett csilingelő hangon Yayoi. – Merre jártál eddig?
– Bejártam Ázsiát és Európát.
– Japánban voltál?
– Igen.
Yayoi arcáról eltűnt a vidámság. Még a szeme alatti kis ráncok is megváltoztak. – Tudod, én még soha nem jártam Japánban.
– Tudod, azelőtt én sem voltam a Fülöp-szigeteken.
– Miből tartod fent magad? – csúszott ki Yayoi száján, majd azonnal hozzátette – ha nem vagyon indiszkrét – közben kerek szemekkel meredt Diára, a kezét a szája elé kapta.
– Semmi gond – nevette el magát Dia. Már hallani lehetett a tenger távoli zúgását. – Munkát mindenhol lehet találni. A titok az, hogy pont csak annyit szabad dolgozni, ami annyi pénzt hoz, amennyi szükséges. Így a maradék időt azzal lehet tölteni, ami igazán fontos.
Leültek egy padra a tengerparton. – Olyan nagy szavakat használsz, úgy beszélsz, mintha minden olyan egyszerű lenne.
– Mert az is. Minden olyan egyszerű, ha nem bonyolítjuk túl.
Yayoi megnyalta az ajkát, közben le se vette a szemét Diáról. Úgy tűnt, nem érdekli a háborgó tenger, a hatalmas hajók, a közeledő vihar. – Mennyire? – kérdezte.
– Nagyon.
Két nap múlva Dia ismét útra kelt, de már nem egyedül ült a vonaton. Yayoi is vele tartott.


3.


Mikor megismertem Diát és Yayoit, már három éve együtt utaztak. Kanapészörföztek éppen, így kerültek hozzánk. Egy újpalotai panelház előtt ültünk a lépcsőn Diával. Nem tudtam elképzelni komoly üzletembernek. Hogy ez az én beszűkült fantáziámat jelezte, vagy azt, hogy sikerült idővel annyira elhatárolódni régi önmagától, hogy mára semmi közük nem volt egymáshoz, azt nem tudom.
– Akkor már soha többet nem is akarsz letelepedni? – kérdeztem.
– Nem – válaszolta vidáman. – Az emberek annyi szomorúságot, keserűséget tartanak magukban, olyan dolgokért aggódnak, amikért felesleges. Pénz, presztízs, a jövő, de ugyanilyen a féltékenység is.
– Miért? Te talán sosem vagy féltékeny?
– Nagyon szeretem Yayoit, de nem mindenekfelett. Ha egy nap elhagyna, elfogadnám. Ha más férfiakkal kíván együtt lenni, nem bánom, ahogy ő sem, ha én vagyok más nőkkel. Nem ez a fontos. Szeretem, hogy velem utazik, amíg velem utazik, azután már nem.

Néztem az esőt, a fölöttünk álló paneltetőről csurgó vizet, Újpalota szürkeségét. Olyan unalmas volt, mégis olyan ismerős. Az akácok, és a platánfák, a 96-os buszjárat, még a kutyaszar is az utcán. Reggel elmegyek, és este ide térek haza. Vajon az én korlátaimat hogy hívják? Megszokás? Félelem? Érzelmi függés? Nem sokat gondolkodtam ezen, mert egyszer csak gyönyörűnek láttam a sötétszürke árnyalatba burkolózott falakat, a zöldellő parkot, a mezei virágokat. Barátságos, kedves, ismert környék, valamelyik ablakból muffin illat érkezett hozzánk. Annyira szép volt abban a késő nyári esőben. Vagy legalábbis annyira szépnek akartam látni, hogy azzá vált.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése