Az elsők között csatlakoztam a sereghez, amikor kitört a háború. Azt hittem, a Magyar Birodalom könnyedén meg fogja állítani Hitlert, azonban a Wehrmacht ellen nem létezett könnyű győzelem. Másfél év kegyetlen harc után Berlinbe vezetett az utam, amit a nácik utolsó mentsvárának tartottak. Az első támadási hullám részeként érkeztem a városba, ahol azonnal tűz alá vett minket az ellenség. Fedezéket kerestem golyózáporban, azonban futás közben az egyik lövedék keresztülhasította a mellkasomat.
Amikor elült a harc, én még életben voltam. A helyszínen nem tudták megfelelően ellátni a sérülést, ezért sietve összefoltoztak, majd a többi sebesülttel együtt felraktak a gyorsvonatra. Útközben kis híján meghaltam, az érkezést követően műtétek sorozatát hajtották végre rajtam. Jól emlékszem az utolsó beavatkozást követő reggelre: fehér kötés futott keresztül a mellkasomon, halottak és sebesültek vettek körbe. Fel akartam kelni, azonban az orvosok nem hagytak felegyenesednem.
Faggatni kezdtem őket az ostromról, amiről azt mondták, hogy még mindig tartott. Három hónap telt el, közel egymillió magyar katona esett el, azonban a nácik nem adták fel a küzdelmet. Mérges lettem, nyugtatni próbáltak, mondván, a Magyar Birodalom győzedelmeskedni fog a nácik felett. Ebben hittem, azonban akaratlanul is felvetődött bennem a kérdés: mi van a szovjetekkel? Tavaly megállítottuk őket Kárpátalján, azóta mindkét oldalon egyre bővült veszteséglista. Többen voltak, mint mi, ráadásul, amíg ők egyik támadást vezették le ellenünk a másik után, addig mi Berlinben pazaroltuk a honfitársaink életét. Hitlert meg kellett állítani, méghozzá minél előbb, máskülönben elveszítjük a nehezen kivívott függetlenségünket.
Nem vágytam vissza a frontra, azonban a háborút sem hagyhattam figyelmen kívül. Lehet, hogy odaát csak halál és fájdalom várt rám, azonban a hazámról sem feledkezhettem meg, éppen ezért úgy döntöttem, amikor eljön az idő, bátran megyek majd vissza a frontvonalra. Addig is kénytelen voltam a kórházban maradni, ahol tétlenül vártam a híreket az ostromról és magáról a háborúról. Kezdetben semmi sem érkezett onnan. Nem győztünk, és nem is vesztettünk; a harc folytatódott, én pedig lassan megőrültem a tétlenségtől.
Egymás után teltek a hetek, miközben igyekeztem elterelni a figyelmemet a háborúról. Esetenként olvasgattam, máskor fizikoterápiára jártam, illetve megismerkedtem az itt rostokoló sorstársaimmal. Az első három hónapban sikerült lekötnöm magamat, azután újra elhatalmasodott rajtam az unalom.
Nem tudtam mit kezdjek magammal, aztán eljött a Március 15-e, amikor támadt egy merész ötletem. Mindenképpen részt akartam venni rajta ahelyett, hogy rádión hallgatnám végig az ünnepséget. Nem akartak kiengedni a kórházból, ezért a szökés mellett döntöttem.
Amikor eljött az este, magamhoz vettem a dolgaimat, majd kimásztam az ablakon. Hangosabban értem földet a betonon, mint azt gondoltam, ráadásul felnyögtem a mellkasom miatt. Azt hittem, ezzel sikerült magamra vonnom az őrök figyelmét, de szerencsére messze jártak innen. Magamra kaptam a kabátomat, majd útnak indultam a sötét éjszakában.
A szökés után maradt néhány órám hajnalig, addig is kivettem némi pénzt a Birodalmi Bankból, majd a Nemzeti Múzeum felé indultam. Reggel hatra elértem a jókora, fehér épületet, ahol évről évre megemlékeztünk a forradalomról. A nagyra becsült uralkodónk minden bizonnyal beszédet fog mondani a győzelmünkről, már csak meg kellett várnom az érkezését.
Időközben megtöltötték a teret a szervezők és a szabadságszerető emberek. Nem akartam a tömegben várakozni, ezért elvonultam a szomszéd utcába, azután az előttem elhaladó Volkswageneket nézve ismét rágyújtottam. Amint végeztem az utolsó slukkal, visszamentem a Nemzeti Múzeumhoz, ahol a szeretett uralkodónk, Kossuth Imre, már belekezdett a beszédébe. Az apjához méltóan ezúttal sem szavalt másról, mint Pákozdról, az Ónodi diadalról, Bécs elfoglalásáról és végül az oroszok kudarcáról. Csak néhány percig beszélt, azonban a szavai így is megtették a hatásukat. Az emberek kis ideig hallgattak, azután valaki skandálni kezdte a jelmondatunkat.
– Éljen az uralkodó! Éljen a Magyar Birodalom!
Egyre többen csatlakoztak hozzá. A sajgó mellkasom ellenére én is elkezdtem skandálni a szöveget. Alaposan belendülhettem, mert egyszer csak azon kaptam magam, hogy körülöttem már mindenki elhallgatott, azonban én még javában ordítoztam. Miután észrevettem magam, elcsendesedtem, és megköszörültem a torkomat.
– A britek kimaradtak – mondta mögöttem egy kedves hang.
Megfordultam, egy fiatal, vörös hajú lányt láttam. Fehér inget és barna nadrágot viselt, elegáns táskát tartott a kezében. Végignéztem rajta, majd a szemébe néztem, a kék írisze belegázolt a lelkembe.
– Hogy mondja? – kérdeztem megilletődve.
– Minden évben emlegeti a brit beavatkozást, de most kihagyta – folytatta a lány. Csak most kezdett tudatosulni bennem, hogy valóban beszélgetni akar velem. Megérte felvennem a katonai zakóm.
– Felesleges magunkra haragítani a briteket – feleltem. Megértettem Kossuth döntését, miszerint felesleges hergelni a Nyugati Hatalmakat. Nem akartak beavatkozni a háborúba, mondván, úgyis a végtelenségig fogjuk marni egymást. Jobb is, ha meghagyjuk őket ebben a tévhitben, hiszen a Magyar Birodalomnak a Náci Németország és a Szovjetunió mellett nem kellettek további ellenségek.
– Meglehet. Jobb, ha kimaradnak ebből az egészből. Önerőből is meg fogjuk állítani a nácikat – bólintott a maga szelíd, édes módján. Az átlagember semmi rendkívülit nem lát a mozdulatban, azonban engem megigézett a gyönyöre.
– Ha rajtam múlik, akkor kétség sem fér hozzá – mondtam katonásan, mire a lány elmosolyodott.
– És kit tisztelhetek a hős katona személyében? – kérdezte kedvesen, nekem pedig most jutott eszembe, hogy még be sem mutatkoztam.
– Tóth Tibor – nyújtottam kezet neki.
– Papp Erzsébet – mutatkozott be a lány.
– Egy kávé? – kérdeztem, miközben kezet fogtunk.
– Inkább ebédeljünk.
Nekem ez is megfelelt. A körülményeket tekintve belementem, hiszen nem maradt sok időm idehaza. Semmit sem veszíthettem: ha visszamegyek, jó eséllyel meg fogok halni, márpedig azután aligha számít majd a randevú sikere.
Erzsébettel elszakadtunk a nagy tömegtől, azután elindultunk a Kálvin felé.
– A kórházból jött? – kérdezte.
– Igen, kiengedtek – bólintottam. Valóban így történt, ha egy bizonyos szemszögből nézzük a dolgokat.
– Mikor küldik vissza?
– Hamarosan – feleltem. Berlin továbbra sem akarta megadni magát, ráadásul a szovjetek újra és újra megmutatták nekünk, hogy számukra nincs túl nagy ár a magyarság legyőzésére. Ha így haladnak a dolgok, akkor nemcsak engem küldenek vissza, hanem az öregek és a gyerekek is katonának állhatnak.
Mire végiggondoltam a jövőt, már elértük a kedvenc étkezdémet, a Batthyány vendéglőt. Pazar kis helynek számított, mahagóni asztalok sorakoztak benne, elegáns székek övezték őket. Kellemes Jazz szólt a háttérben, régi, azonban megbízható rádióból töltötte be a helyiséget.
Erzsébettel helyet foglaltunk az ablak felőli asztalnál, ahol leadtuk a rendelésünket. Azt mondták, mindjárt itt lesz, noha túl sok étkezdében jártam ahhoz, hogy ezt elhiggyem.
Várakozás közben számtalan dologról beszélhettünk volna, azonban mi hallgattunk, mint a sír. Ő rám várt, én pedig hallgatagan ültem előtte, mintha csak egyfajta csodára vártam volna. Kezdetben könnyebben tudtam beszélni hozzá, azután, ahogy telt az idő, egyre inkább elöntöttek az érzelmek, ezért csak ültem a székemen, némán bámulva az előttem ülő szépséget.
Minél tovább vártam, annál nevetségesebbnek tűnt az egész. Aki náci állásokat rohamoz meg, annak igazán lehetne némi bátorság a szívében. Igyekeztem gondolni valami értelmesre, azután végre előálltam valami emészthetővel.
– Az ötödik kerületben lakik? – kérdeztem tőle.
– Harmadik, metróval jöttem – felelte. Szemmel láthatóan örült neki, hogy megtörtem a jeget. – És ön honnan jött?
– Kassa.
– Azt mondják, ott már érezni a háborút – mondta, majd belekortyolt a szódájába.
– Badarság – ráztam a fejemet. – A szüleim azt írják, olyan, mintha a szovjetek sosem támadtak volna. Bármit is mondjanak a seregről, mi értjük a dolgunkat.
– És milyen?
– Hogy mondja? – kérdeztem vissza. Sejtettem mire célzott, de nem akartam beszélni róla, hiszen gondolni sem akartam arra a pokolra, nemhogy visszatérni oda. Hazaszeretetből meg fogom tenni, de addig igyekeztem kihasználni az itt eltöltött időt.
– Milyen odakint? Milyen a háború? – folytatta Erzsébet.
– Hősies – rendeztem le egy szóval.
– Ugyan már. Csak van valami érdekes, amit elmondhat róla – tette hozzá a lány.
– Mit érdekli az önt? – csaptam az asztalra. – A maga fajta csak történeteket akar, meg sem fordul a fejében, hogy részt vegyen a háborúban! Ha kíváncsi rá, menjen, és harcoljon, ahogyan én is tettem! – Észre sem vettem, milyen hevesen szólaltam meg. Mire felismertem, mit tettem, Erzsébet már felállt, és távozott az étkezdéből. Hitetlenkedve néztem utána, pedig már rájöttem, hogy elcsesztem: egyetlen jó dolog történt velem idehaza, azonban ő is faképnél hagyott engem.
Csalódottan mentem vissza a kórházba, ahol napokig őrlődtem a saját ostobaságomon. Hétfőn levelet kaptam Erzsébettől, amiben bocsánatot kért a viselkedése miatt, és azt írta, szívesen megismételné a találkozásunkat.
A második randink sokkal jobban sikerült az elsőnél. Aznap fülig beleszerettem a partnerembe, aki kedves volt, szelíd és észbontóan szép; mondhatni, a háború ellentéte. Immár gyorsan haladtak a dolgok, alig két hét ismeretség után a szerelmem otthonában találhattam magam.
Gyorsan lezuhanyoztam, Erzsébet a hálószobában várta meg, amíg végeztem. Esküdni mertem volna rá, ő volt a legszebb nő, akit valaha láttam: vékony test, kerek keblek, és az a kék szempár, amit minden másnál jobban szerettem benne.
Vadul csókolózni kezdtünk az ágyon, azután megtörtént az, amire már régóta nem akadt alkalmam. Sok lánnyal csináltam már, azonban a sérülésem ellenére is ez bizonyult a legjobbnak.
Az aktus után mély álomba merültem. Boldogan tértem magamhoz, mintha hosszú ideje először lélegeztem volna fel. Erzsébet mellettem feküdt, a mellkasomra hajtotta a fejét, a vörös haja csiklandozni kezdte az orromat. A lány kinyitotta a szemét, és forrón megcsókolt.
– Szeretlek – mondta az a szót, ami a legjobban hiányzott a lelkemnek.
– Akárcsak én – ismételtem meg, szorosan átkarolva őt.
Sokáig feküdtem egymás mellett, ezalatt rájöttem, hogy véget ért a vihar. Kikerültem a pokolból, ahonnan egy igazi angyalhoz sodort engem a sors. Nemsokára vissza kell mennem a frontra, ahol talán meghalok, azonban egyszer mindenki meghal. Én sosem a végben hittem, hanem abban, ami előtte van: azokban a múló pillanatokban, amik életté tették az életet. Márpedig ez a pillanat minden egyes porcikámat élettel töltötte el. Egyenesen a pokolból jöttem vissza, és alighanem oda is megyek majd, azonban ma boldogabbnak éreztem magam, mint valaha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése