Nagy Sándor: A háború mocska

- 2017 Nyári Bajnokság -

Legalább az ég elsiratja a mocskokat, ha már más nem fogja - gondolta a karcsú alak, aki egy egyszerű lakótömbnek látszó épülettel szemben állt egy másik panel tetején, lassan bőrig ázva az esőben. Csuklyája és a szája elé húzott sál megóvta némileg, de a textil még kevésbé bizonyult vízállónak, mint az egyszerű, szakadt katonai zubbony, amit magára cibált indulás előtt.

Társai és felettesei a Különítményben csak Varjúnak nevezték. Igazi nevét senki nem tudta, ő maga sem, így az éjfekete, tépett és kócos hajáról elnevezni egészen egyszerűnek, szinte helyesnek tűnt. Ő azonban mégis inkább kegyetlen húzásnak, rossz viccnek érezte. A varjak dögevők, ahogy őt is annak látták, viszont szabadok, ami ő sosem lehetett igazán.

Néha azt kívánta, hogy bár ő is tudna repülni, mint egy igazi madár, ez a luxus azonban nem adatott meg neki. Ez a tény most különösen bántotta, miközben a közel húsz méteres mélységbe meredt, ami elválasztotta a céljától.

A küldetés egyszerű volt: hatoljon be a szemközti épületbe és eliminálja a nyolcadik emeleti, negyvenkettes lakásban elrejtőzött árulókat. Egy sem menekülhet, így szólt a parancs, példát kell statuálni: ők voltak a férgek, akik elárulták a saját csapataik helyzetét, szabad elvonulásért cserébe. Még nem jutottak át a határon, itt szállásolták el őket. Természetesen katonák őrizetében, de az ember mi mást várhatott volna a háború közepén?

Mert háború volt ez, hatalmas, a civilizált világ nagy részét felperzselő konfliktus, szám szerint már a negyedik ilyen, hiszen az emberiség semmiből nem tanul. Az első temérdek életet követelt, a második a civileket is bevonta mészárlás áldozataink körébe, a harmadik leradírozta a térképről Oroszországot… Varjú kíváncsi volt, hogy ezúttal mit veszít el a világ. Néha remélte, hogy magát az emberiséget. Amit az elmúlt hét évben látott, bőven megindokolta, miért kellene a bolygó domináns fajának kihalnia.

Leakasztotta a táskát a válláról, megigazította katonai gyártmányú túlélőkését, amelyet a derekára erősített tokban hordott, majd felkészült az előtte álló feladatra: csendes munka lesz, így eltett néhány dobótőrt, jelöletlen, egyszerű fémhulladékból és repeszből köszörült pengéket, amelyeket az osztaga, a Lepke kommandó mindig is használt. Arra is gondolt, ha az akció félresiklana, így zubbonya belső zsebeit teletömte gránátokkal. Jobb, ha van nála, de nem kell használnia.

Miközben előhalászta a horoggal ellátott kötelet is a táska mélyéről, azon gondolkozott, hogy a háború előtt mennyire lehetett normális ez a feladat egy tizennégy éves fiúnak. Vajon megfordult-e egyáltalán valaki fejében, hogy ilyesmivel is tölthetné az estéit? Végül elhessegette magától a gondolatot, nem azért volt itt, hogy kérdőre vonja saját magát. A parancs teljesítéséért jött, akármennyire gyűlölte.

A horog kirepült, majd beleakadt az épület tetején található légkondicionáló berendezés rácsozatába. Varjú megcibálta, majd ráhelyezte teljes súlyát is, a kábel kitartott, így hozzákötözte egy vaskos antennához a saját oldalán. Alig pár perc telt csupán el, mire átjutott a másik oldalra, majd a tetőn található lejárón át sikeresen behatolt az épületbe.

Ahogy az odakinti esőzajt lefojtotta a belső szigetelés és a falak, a beálló csend zavarni kezdte Varjút. Nem hitte, hogy nem ütközik ellenállásba a tetőn, mégsem találkozott őrszemekkel, ahogy idebenn sem látott egyetlen katonát sem. Vagy ostobák és csak a bejáratot őrzik, vagy csapdába csalták. Az utóbbit tartotta valószínűnek, így szinte paranoiásan óvatos volt. Csigákat megszégyenítő lassúsággal haladt, ereszkedett pár emeletet, majd talán egy fél óra múltán végre megérkezett a megjelölt szintre.

Akármennyire igyekezett halkan osonni végig a folyosón, surranója olyannyira átázott, hogy hamar cuppogni kezdett léptei miatt. Úgy határozott, hogy megválik a ruhadarabtól, mielőtt még az lebuktatná, de elkésett: egy zöldbe és vörösbe öltözött baka jelent meg a folyosó végén, azonnal észrevéve a fiút.

– Hát te meg…

– Kérem uram, ne bántson, csak éhes voltam – kiáltotta azonnal, jól betanult szerep volt ez, ami már számtalan esetben mentette meg. Gyorsan elszorította a torkát is és pislogni kezdett, a sírás teszi teljessé az előadást.

– A kurva életbe… – hörögte a katona dühösen, majd felemelte a fegyverét. – Lepkék! Lepkék… – üvöltötte, azonban mielőtt lőhetett volna, Varjú lerohanta és a jobb szemgödrébe temette feketére mázolt késének pengéjét. Lendületével ledöntötte a lábáról, bal kezét pedig a szájába tömte, amíg végleg el nem csendesedett. A dolog nem tartott sokáig.

Miközben felállt, ismét megfogadta, hogy levetkőzi a régi szokásokat. Ez a trükk sokszor mentette meg, de ideje elfelejtenie. Nem volt már nyolc éves, és a Lepkék híre is szétfutott már az ellenség között, sokkal kevésbé voltak fogékonyak az gyerekekkel szembeni empátiára. Vagy talán csak az ő esetében volt így: alig hét év telt el, mióta a sereg része lett, de az utóbbi időben már nem volt képes elesettnek tűnni, túl sokat nőtt: bár termete viszonylag alacsony maradt, de hangja elmélyült, vonásai megkeményedtek, izmai korához képest túlzottan kifejlődtek a folyamatos harctól.

Ahogy figyelte a vért, amit lassan beszívott a padlószőnyeg, enyhe hányinger kerülgette: sokszor gyilkolt már, az első emberét hét évesen ölették meg vele, de mégsem volt képes megbarátkozni a testekből előtörő vörös folyadékkal, az érzéssel, ahogy az élet elhagyja az ellenfeleit.

Persze, kiképzői állandóan azzal hitegették, hogy nem is embereket öl: démonok ezek, sátánok, akik a nemzet ellen támadtak, gyilkoltak, erőszakoltak, pusztítottak… el is hitte volna, ha nem látja a saját katonáikat ugyanezt tenni. Ez ébresztette rá, mennyire üres a konfliktus, aminek ő is részese: ember öl embert, nincs moralitás, csak gyilok, vér és szenvedés. A háború kegyetlen szülő volt, de a legfontosabb tudnivalókat jól a fejébe verte.

A megadott számot viselő ajtóhoz lépett, miközben meghallotta az egy emelettel lentebb beszélgető katonák hangjait. Nem vették észre társuk kiáltását és halálát, de mivel járőrözni küldték hamarosan keresni fogják. Sietnie kell.

Gyors, precíz mozdulatokkal törte fel a zárat, majd résnyire nyitotta az ajtót: ha a bentiek már várják, egyszerűbb védekeznie, ha van valami közte és a felé repülő golyók között. Ha az informátor nem hazudott, öten várják benn: három férfi és két nő. Jobb, ha nem ők látják meg először, hatalmas lenne a túlerő.

Sötétség fogadta, ami némileg megnyugvást hozott: ha várnak is rá, az esélyek egyelőek, ha nem inkább neki kedveznek: nem véletlen volt, hogy mindig besurranni küldték, nagyon jól látott a félhomályban. Besiklott hát a nyíláson, majd pár percet várt, amíg szemei megszokják az új fényviszonyokat.

Átlagos kis lakás fogadta, nyilván másé volt pár napja, de egy halott tulaj nem panaszkodik. A háború előcibálta az emberekben rejlő embertelenséget, hirtelen nem volt baj gyűlölni és megölni felebarátainkat, ha azzal kielégítettük saját szükségeinket. Hiszen ki lehetne fontosabb, mint mi magunk?

Varjú gyűlölte az ilyen gondolkodást, az ilyen embereket, de ilyenkor mindig eszébe jutott, ő maga is csak azért jött, hogy megöljön valakit, akit nem is ismer, aki közvetlen nem tett ellene semmit. Nem különb ő senkinél, csak fiatalabb.

Hirtelen megmozdult valaki a sötétben, Varjú pedig összerezzent, majd előrántotta a kését. Az alak az egyik sarokból bontakozott ki, nyilván csak rá várt: vékonynak tűnő árnykeze az állólámpa felé tartott, ami mellette derengett a sötétben, nyilván ki akarja egyenlíteni a fényviszonyokat. Varjú tudta, hogy nem habozhat, így előrelendült, megragadta az alak vállát, majd kétszer gyomrába és kétszer mellkasába mártotta a pengét, még mielőtt reagálhatott volna. Érezte, ahogy az áldozata forró vére átáztatja egyébként is nedves ruházatát, azonban azt nem hitte volna, hogy maradt volna benne némi élet. Tévedett, ugyanis az alak megrántotta a lámpa zsinórját, szinte túlvilági fénybe borítva a kis szobát.

Varjú egy pillanatra elvakult, de a biztonság kedvéért még négyszer szúrt keresztül az alakon – ha ennyit küzd, veszélyes lehet, gondolta eddigi tapasztalataira építve. Ismét tévedett.

– Én csak… – kezdte egy vékonyka hang, minek hatására a fiú megdermedt. – Apa, én csak… szomjas…

Varjú lassan újra látott, de azt kívánta, bár ne lenne képes: áldozata alig volt idősebb nála, de mégis más volt, finom vonások, puha bőr, rendezett haj és kinézet. Egy gyerek. Semmi több. Egy gyerek, aki nem tett semmit.

– Én… – mondta, tekintete könyörgött, Varjú pedig akaratlanul is végigsimított a vállán, mintha azzal megnyugtatná, mintha visszacsinálhatná, amit meg sem akart tenni. Be kellett volna fognia a száját, leoltani a lámpát. Egyikre sem volt képes, csak hitetlenkedve, megtörve figyelte, ahogy a fiú lassan elvérzett, belehalt a sérüléseibe keze alatt.

Most először ölt meg valakit, aki nem katona volt, akinek talán semmi köze nem volt ehhez az átkozott konfliktushoz. Csak rosszkor volt rossz helyen, nem számolva azzal, hogy a szörnyek, akikkel mindkét oldal rémisztgette a sajátjait, létezhetnek. Varjú eddig nem hitte, hogy őt is láthatják ennek, de a fiú rémült, zavart, szánalmas tekintete, és az grimasz, amibe arca meredt, meggyőzte az ellenkezőjéről. Immár tudta, hogy léteznek a démonok és ő is közéjük tartozik.

– Nem! – szakadt ki valakiből az üvöltés a háta mögött, a hang mély volt, fájdalommal teli, egy férfi hangja, aki épp elveszített valami nagyon fontosat. A következő pár pillanat kiesett Varjú memóriájából, utolsó emléke az volt, hogy valami kemény és nehéz csapódik a koponyájának hátulról és a földre teríti.

A világ szilánkokra szakadt, de hamar összeállt fájdalom és félelem bódító keverékévé, ahogy fülei csengtek, nyakát pedig eláztatta a vér, ezúttal a sajátja. Maga sem tudta, hogy állt fel, de megpillantotta a támadóját: magas, keménykötésű férfi, nyilván katona – erre engedett következtetni a vállára tetovált vonalkód is, amelyet Varjú maga is viselt. Az áruló.

Nem maradt hely a gondolkodásnak, a fiú agya megtelt adrenalinnal, kiszorítva a józan gondolatokat, a fájdalmat, a félelmet. A parancs maradt, csak a parancs, hiszen különben megölik. Ha nem teszi, amit mondanak, annak következményi lesznek: ő maga sosem merte megtagadni a felsőbb utasítást, de egyik társa régebben megtette. Cserébe úgy megverték, hogy néhány napon belül belehalt a sérüléseibe. Halott ember nem látja meg a háború végét, Varjú pedig akarta. Mindennél jobban. Ebben a tudatban lépett a fia hullája fölött zokogó férfi mögé, hogy először az oldalába, majd a tarkójába mártsa a kését.

Amint az áruló élettelenül zuhant a padlóra, feje tisztulni kezdett, torka elszorult, ahogy a testeket nézte. Átverték, ébredt rá. Csak egy renegát volt itt, és a családja. Példát kell statuálni – visszhangzott a fejében a parancs egy konkrét sora. Most már értette miért.

Hirtelen lövés dördült, ő pedig remélte, hogy akárki van a pisztolycső másik oldalán, eltalálta. Nem így történt, ő pedig fáradtan és a mentális tűrőképességének határán fordult meg, hogy szembenézzen a támadójával: középkorú nő gubbasztott a sarokban, valószínűleg egy anya, aki két másik gyermeket szorongatott a karjaiban. Ennyi emberre szólt a parancs, ébred rá Varjú, miközben azt kívánta, bár ne vétette volna el a bosszúszomjas támadó. A lövés azonban mégis elért valamit, az eddig békésen beszélgető katonák jól hallhatóan elindultak felfelé a lépcsőn.

– Ne gyere közelebb, te féreg – suttogta a nő, továbbra is szorosan ölelve a fiút és a lányt, baljában a remegő pisztollyal. – Engem talán megölsz, de a gyerekeimhez nem nyúlsz! Érted?!

Varjú habozott: egyrészt hallotta, ahogy az ellenséges katonák rohannak felfelé a lépcsőn, másrészt legkevésbé sem fűlött a foga védtelen nőket és gyermekeket ölni. Többet legalábbis nem. A parancs viszont nem hagyott helyet a kétségnek: "Eliminálj minden egyes személyt az épületben." Egyszerű lesz. Gyors. Előhúzott egy gránátot a zsebéből, majd szorosan megmarkolta.

Csak ki kell húzni a szeget, és közéjük dobni. Ennyi az egész, oda sem kell néznie, csak elfutni, ha meghaltak, vége a küldetésnek és elmenekülhet. Tudta, hogy nem kell többet tennie… mégsem volt képes elereszteni a miniatűr bombát. A nő olyan elhatározással és gyűlölettel nézett rá, hogy képtelen volt megmozdulni, csak állt bénán, jobbjában a kést szorongatva, amiről még csöpögött a fiú és a férj vére. A nő nem félt, nem volt nyoma kétségnek a tekintetében. Szerette a gyermekeit, meg fogja védeni őket, akár a testével is.

Varjú gyűlölte magát, miközben azon gondolkozott, mi tenné egyszerűbbé a család maradékának felkoncolását. Gyűlölte azt, amivé a Különítmény tette, és gyűlölte ezt az anyát is, amiért megmutatta neki, mi az a kapocs, az élmény, amitől őt örökre megfosztotta ez a mocskos, undorító háború.

A Különítmény befogadta az utcáról, amikor már nem volt senkije, tetőt kapott a feje fölé, ételt, amit nem egy pocsolyából kellett kihalásznia. Adtak neki társakat, akik megértették min ment keresztül, de családot sosem. Szeretetet sem – hiába bizonygatták végtelen szerelmüket a parancsnokok éjszakánként, amikor besurrantak a gyerekek szobáiba, hogy szörnyűségekre kényszerítsék őket. Nappal gyilkosok voltak, éjjel szolgák… az idősebb katonák jól kiképezték őket, hogy tűrjék el a felnőttek általi kínzást, ha valamelyikben ott voltak a betegesebb hajlamok.

– Meg fogsz halni, fiú – jelentette ki a nő, kizökkentve gondolataiból. – Fuss el, felejtsd el hogy itt voltunk. Menj!

A csizmák dobogása felerősödött, az ellenség közel volt. Varjú ekkor döntött: kirántotta a szeget a gránátból, majd kihajította a folyosóra, felrobbantva a katonák egy részét. Ekkor megfordult, és kirohant a szobából, vissza sem nézett, ahogy a nő utánaeresztett két lövést. Tudta, hogy ez volt a célja, és nem neheztelt rá érte. Átszökkent az égett, repeszekkel kidekorált hullák fölött, ahogy visszarángatta a csuklyát a fejére, a sálat pedig arca elé. Ez még nem a vég. Kell, hogy legyen egy jobb élet. Muszáj.

A háta mögött ismét elsült a fegyver, bal vállába pedig iszonyatos fájdalom mart bele. Lőtték már meg, így pontosan tudta mi történt. A lövedék csak súrolt, de ennek ellenére könnyek szöktek a szemébe, ez másféle fájdalom volt, mint amihez hozzászokatták a támaszponton.

Már a bejáratnál járt, amikor megpillantotta az azon túl álló három katonát. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy ők még nem látták. Pontosan tudta mit kell tennie: odarohant a legközelebbihez, majd a hátára ugorva villámgyorsan átmetszette a torkát. Amint végzett, meglódította a kését az egyik bajtársa arca felé, a penge pedig engedelmesen fúrta át magát annak gégecsövén. Az utolsó túlélő mostanra ocsúdott fel, becélozta a fiút, majd lőtt, azonban Varjú az első testet pajzsként használva semlegesítette a támadást, előrebukfencezett, kirántotta a baka fejéből a fegyverét, majd a másik felé törve először az Achilles-inát hasította át, másodjára a gerincébe döfött, utolsó támadását pedig a tarkója felé irányozva kivégezte. Mire üldözői kiértek a blokkból, már sehol sem volt, elveszett a mellékutcák és sikátorok szövevényes hálójában.

**

Az eső nem lazított tempóján: a cseppek ostrom alatt tartották a várost, fenyegetően dörömbölve a szennyvízcsatorna fedelén, amely alatt Varjú elrejtőzött, amíg üldözői nyomát vesztik. Amikor minden nem természetes zaj elült, eliramodott célja felé a csövek labirintusán keresztül, jól memorizálta az utat, így könnyedén, mindössze pár óra alatt el is érte a folyó torkolatát, ahová a szennyvíz beömlött.

Az, hogy a kimenekítésére szolgáló csónak nem volt sehol, meg sem lepte – igazán nem is tudta miért várt mást. Leroskadt a lebetonozott placcra, ami körülvette a víztömeget, és fejét lehajtva megpihent.

Fáradt volt, de nem csupán fizikailag. Hét éve harcolt, de fogalma sem volt, miért. A Különítmény otthont adott, de semmi egyebet, az országa nem érdekelte, bajtársai nagyrészt gyűlölték, és ezt nem is féltek a tudtára hozni. Most is egyedül volt, egyedül a viharban, rothadó, bűzös szemét és emberi ürülék kellős közepén. Úgy érezte, így helyénvaló. Ő is csak egy hasonló folt volt, a háború mocska, semmi más. Sosem volt esélye, hogy több legyen.

Maga sem tudta, mikor húzta elő a kését, de most ott volt a kezében. A zápor áztatta, a vér mégsem tisztult a pengéről. Az áruló vére… egy fegyvertelen fiú vére, aki aligha volt idősebb, mint ő. De a parancs az parancs, hiába gyűlöli, és hiába gyűlöli saját magát is. Nem különb, mint ez a kés. Egy eszköz, akarat vagy cél nélkül.

Varjú üres tekintettel meredt a fegyverre, ami egyre közelebb került hozzá. Végül már nem látta, hiszen bár észre sem vette igazán, de a saját nyaka felé közelített az élével. Ahogy a hideg fém a bőrének nyomódott, egyre esősebben, azon gondolkozott, mit tegyen. Csak oldalra kellene rántania, és a háború véget érne. Örökre. Nem kellene harcolnia többé, nem kellene gyilkolnia mások nevében. Nem érné több szégyen, nem lenne senki játékszere, sem a csatatéren, sem a barakkok eldugott zugaiban, az éj közepén, amikor érdekes módon mindenki süketté válik. Szabad lehetne…

A fegyver éppolyan hirtelen esett ki a markából, ahogy ott teremett. Nem. Ez nem a vég, a háború nem tarthat örökké. A halál nem az egyetlen szabadság, hiába hitték így sokan a bajtársai közül. A gyerekek most már hetente haltak meg önkezük által, de ez senkit nem érdekelt. Ő nem áll közéjük! Nem, más lesz, innentől minden más lesz!

A messzeségben egy fénycsóva jelent meg a háborgó víz hátán, majd egyre gyorsulva megközelítette a fiút, aki felállt, fegyverét ismét a tokjába rejtve. Tétován intett, a lámpa pedig hármat pislogott. Megjött a "felmentő sereg", ő pedig most először várta, hogy elvigyék.

A pászma csónakot takart, picit, gyorsat. Egy idősödő, tagbaszakadt férfi vezette, aki amint megállt, durván Varjú felé hajított egy esőkabátot. A fiú elkapta és belebújt, majd elindult, hogy beszálljon.

– Sikerült? – érkezett a kérdés azonnal. Varjú tudta mit kellene mondania, elárulni, hogy elrontotta, felfedni az igazat három személy túléléséről. Valószínűleg visszaküldenének mást, hogy fejezze be a munkát, valakit, aki nem látott annyit, mint ő. Valakit, akit esetleg nem érdekel, mit tesz.

Azonban ő már eleget látott. Nem akart örökké a háború félredobott mocska lenni, ami megfertőz és elrohaszt mindent. Megacélozta hát akaratát, és a válasszal a legkisebb mértékben sem habozott.

– A célpontok halottak – hazudta, még magát is meglepve a meggyőző hangszínnel.

– Helyes. A parancs teljesítve – bólintott a férfi, majd besegítette a ladikba.

Az utolsó, gondolta Varjú, az elhatározás pedig új erőt csöpögetett a lényébe. Több parancsot nem hajt végre, ha úgy érzi, azzal ellentmond saját értékeinek. Szabaddá teszi magát, ha pedig megölik érte, legyen: amúgy is halott volt már legbelül. Lemossa a mocskot, amibe merítették, emberré teszi magát. Hosszú idő óta először, mosoly ült ki az arcára. Igen, mostantól minden más lesz! Ez az új kezdet.

**

Másnap reggel egy rejtélyes zöld gáztömeg jelent meg a horizonton, mindent elnyelve, ami az útjába került. Azon a napon, az emberiség kilencven százaléka veszett oda, a Föld lakható területének szinte egészével együtt. A Negyedik Világháború, amely közel hét éven át őrjöngött, percek alatt véget ért, Varjú pedig a kevés túlélő között folytathatta az életet, egy embertelenné váló vidéken.

Soha többé nem volt alkalma, hogy megtagadhassa a parancsot.