2017. augusztus 31., csütörtök

Susuk Melinda: Holttér





Kedves Idegen!

Nem ismerhetsz engem, és én sem tudom, ki vagy. Hamarosan azonban találkozunk: e pillanattól örökösömként tekintek Rád.
Hadd magyarázzam el!
Családom már az ősidők óta a Temetők Királya. Mindig az elsőszülött gyermek örökli eme tisztséget. Különös, hogy nem az elsőhalott, ugye? Érdekes probléma, majd megvitatjuk, Barátom, lesz rá elég időnk. Egy halott keveset tudhat a magáénak, de ideje van bőven, ezt elhiheheted.
Visszatérve levelem keletkezésének okára, ami az én szerencsétlenségem, de a Te szerencséd: gyermektelen vagyok. Így senkinek sem tudom átadni a Temetők Királya sosem-volt koronáját. Ám mint mindennek, a temetőknek is megvan a maguk rendje, vagy ha így jobban tetszik, törvénykönyve. Erre az esetre is létezik megfelelő jogi procedúra, hiszen senki sem maradhat örökké király.
A törvénykönyv kimondja, hogy ha a Király életében nem nemzett gyermeket, vagy az korábban halálozott el, mint ő, esetleg másik temetőbe került vagy holttest hiányában el sem temetik, akkor írásos formában kell átruháznia azt másik személyre. Aki megtalálja ezt a végrendeletet – jelen esetben ezt a dokumentumot –, halála után ő lesz a Temető Királya.
Gratulálok, kedves Idegen! Most Téged ragyog be a szerencse csillaga. Üdvözöllek Fásudvar temetőjében, királyságodban!

Minden Tisztelettel:
Tóásó Szigfrid

– Ó, a rohadt életbe. – Előd kiejtette a kezéből a sárga papírlapot, és nagyon szerencsétlennek érezte magát.

Foltos Előd élete nem volt kimondottan boldogtalan, csak éppen évtizedekkel korábban egészen másképp képzelte el. Negyven évesen még mindig az anyjával élt. Az asszony férje halála után új hobbit talált magának: a vásárlást, és pontosan az ura temetésén hallatta először a „Hiába, az elsőszülött gyermekemre nem számíthatok, nem nemz nekem unokát” mondatot, amelyet azóta, csak hogy senki el ne felejtse, minden nap elismételt legalább háromszor, de egyszer biztosan. Az elsőszülött, vagyis Előd, legnagyobb bánatára.
Mert anyusnak igaza lett. Előd nem nősült meg, és történetesen gyermektelen is, legjobb tudomása szerint. Pedig húsz évesen biztos volt benne, hogy előbb-utóbb elköltözik, valahová jó messzire, mindig lesz elegendő pénze, egy kedves-szép felesége, gyerekek, és nyugalomban leélheti az életét.
Ebből végül semmi sem valósult meg, legfőképpen a nyugalom nem.
Ácsként dolgozott, amivel jól keresett, csak hát ott voltak a hitelek, a részletre vett tévé, mosógép, mosogatógép, iPhone, hűtő, mikró, kapszulás kávéfőző, szekrénysor, masszázsfotel meg ki tudja, mi minden, amire az édesanyja éppen nagyon vágyott. A téli hónapokban, amikor nem akadt munkája, bizony bajba kerültek, mert hiába a hatalmas hűtűszekrény, ha nincs mit belepakolni.
És ha nem elég a sok pénzügyi gond, Elődnek a szomszédokkal is meggyűlt baja. Túrócziék hol azért perelték be őket, mert a kéményükből feléjük szállt a füst, hol meg azért, mert a macskájuk a kertjükbe piszkított. A másik oldalról a vadász Janit kedvelte, csak a felesége ne kezdett volna ki vele folyton folyvást, aminek olykor kénytelen volt engedni is. Talán még élvezte is volna, de miközben magáéva tette az asszonyt a lenyúzott vadkan bundán, a cserepes kályha előtt, mindig attól rettegett, hogy Jani belép és magával hozza a vadászpuskáját is.
A lényeg: Előd csak egy kis nyugalomra vágyott. Meghalni nem akart, és nem szokott a halálon filozofálni, de csak itt, ezen a szerencsétlen estén a temetőben jött rá, hogy valójában hogyan is képzelte az egészet. Amikor az utolsó perce is letelik, mindent maga mögött hagy. Nincs hitel, fizetési felszólítás, per és parázna asszonyok. Befektetik a koporsóba, és pihen. Egy ideig, amíg szükségét érzi. Aztán, amikor készen áll, lelke kiröppen a testéből, fel egy pufók, kényelmes bárányfelhőre, és ő a lábát lógázva szemlélődik. Nyaralni úgysem ment már évtizedek óta, így meg bejárhatja a világot. A többi felhőn talán ismerősökkel is találkozik, cimborákkal, nagyszüleivel, édesapjával, de talán új kapcsolatokat is kialakíthat.
Erre itt van ez a Tóásó fazon, és azt mondja, illetve írja, hogy mostantól egy csapat zombi felett kell uralkodnia. Nem. Na nem! Ennyire nem lehet hozzá a kegyetlen a sors! Neki most itt sem kellene lennie!
Fél órával ezelőtt lépett ki a kocsma ajtaján. Részeg is volt, meg nem is. Tudta jól, közel jár ahhoz, hogy alkoholista legyen. Egyre többször fordult meg a – talán egy korábbi törzsvendég által elnevezett – Kecskeetető nevű szórakozóhelyen, és az elfogyasztott mennyiség is növekedett az évek alatt. De mentségére legyen mondva, amint legurult az első fröccs, izmai elernyedtek, idegei kisimultak, és elhitte, hogy talán lesz még jobb is. Nem is értette, mi lelte őt aznap este, de valahogy nyugtalannak érezte magát. Ezért is ment el olyan korán, csak félrészegen. Ráadásul kimondottan jó ötletnek tartotta, hogy a temetőn keresztül menjen haza – ami már csak azért is ostobaságnak tűnt, mert az a házukkal teljesen ellentétes irányban feküdt. Így gyakorlatilag át kellett volna mennie a temetőn, onnan ki a Kaszásra, aminek köze sem volt a halálhoz, csak a mezőket hívták így, azután egy földúton visszafelé gyalogol, majd nagyjából a kocsma mellett lyukad ki ismét, ahonnan aztán tényleg haza mehet. Szóval hülyeség az egész, ő mégis megcsinálta, pedig egyébként nem szokása az ilyesmi. Mégis bement a temetőkapun, és még csak el sem gondolkodott azon, miért nincs bezárva. Tovább ment, egy fenyőtobozban elbotlott, oldalra esett. Amikor felállt és elindult, az egyik sírkő kigáncsolta, gurult lefelé, ismét felkelt, egy még mindenszentekről ott felejtett mécsesben elesett, és rázuhant egy régi fakeresztre, ami darabokra tört. Amikor felállt a valamilyen módon a fejére került koszorúval, ami a keresztet díszítette, valami leesett. Talán a koszorúban volt elrejtve. Ő meg felvette, és mivel látta, hogy egy levél, hát elolvasta.
– Ó, a rohadt életbe – mondta, mikor végzett. Ekkorra már teljesen kijózanodott. Körbenézett, de semmi gyanúsat nem látott. Most kell elfutnia, amíg életben van.
Gyorsan, de óvatosan haladt a kapu felé, kissé meggörnyedve, hogy a sírkövek eltakarják. Hátra-hátra pillantgatott, hogyha gyanús mozgást érzékel, azonnal sprintre válthasson. Ám semmit sem vett észre, sőt, minden kihaltnak tűnt, mert ebben a helyzetben megengedhetett magának egy rossz szóviccet.
Elérte a kaput, és egy pillanattal később be is csukta maga után.
Az óriási, három méter magas csontváz, mohalepte keménykalapban ekkor került elő. A kapu fölött bámult le rá, lazán a tetejére támaszkodott, szájában szivar lógott.
– Üdv, fiam! – köszöntötte őt a jelenés mély hangon. – Te lennél az, ki átveszi a helyem?
– Nem – mondta nőiesen vékony hangon Előd, és nem értette, miért áll még ott.
– Dehogynem – mérte végig szemüregével őt az óriás. – Gyere, sok megbeszélnivalónk van.
Elődnek ez volt a végszó – most már futásnak eredt. Hallotta maga mögött az óriás öblös, jókedvű kacagását, és még mindig érezte a szivarja füstjét. Talán ha nincs annyira megrémülve és nem azzal foglalkozik, hogy minél hamarabb haza jusson, feltűnt volna neki, hogy valami határozottan nincs rendben.
Korábban például az útszéli szilvafák levele nem mélylila színben próbált beolvadni az éjszakai sötétségbe. Meg amúgy sem borított mindent pókháló. Elődnek nem maradt ideje az eget kémlelni, így nem vette észre, hogy a csillagok és a hold is felszívódott. Előd csak akkor torpant meg, amikor egy béka totyogott át előtte az úttesten. Pontosabban egy béka csontváza.
– Ó, a rohadt életbe – ismételte magát a férfi, és a futástól kifulladva figyelte a néhai kétéltűt. Körbenézett, és már látta, hogy a falujában van, és mégsem. Minden kopottasnak tűnt, az ismerős házakat penész és moha borította. Olykor elrepült felette egy madár- vagy denevércsontváz. Az árokban férgek nyüzsögtek.
– Különös világ, ugye, fiam? – Nem a mélyhangú Tóásó szólította meg, hanem egy régen látott ismerős.
– Apa? – pislogott Előd az egyik kapuban álló öltönyös csontvázra.
– Örülök, hogy megismersz – bólintott az apja. – Mondd, miért futsz? Úgysincs már hová menned. A temetőben a helyed.
– Dehogy megyek a temetőbe! Még nem haltam meg, eszemben sincs veletek maradni.
Az apja felnevetett – Előd már el is felejtette ezt a furcsán döcögő kacagását.
– Fiam, persze, hogy meghaltál! Amikor elestél, a fakereszt átszúrta a mellkasod. Elvéreztél, lassan kihűl a tested. Már közénk tartozol. Amint bekerülsz a temető földjébe, Király leszel. Hát nem csodálatos, fiam? Életedben semmire sem vitted, halálodban pedig ilyen magas rangot kapsz. Fel nem fogom, miért rohantál el. Büszke vagyok rád!
Apja úgy tárta szét csontkarjait, mintha át akarná ölelni, de Előd remélte, erre nem kerül sor. Szerencsére Tóásó Szigfrid alakja ekkor jelent meg a háta mögött.
– Az összes halott tisztel majd téged – szólalt meg halkan. – Te kapod a legjobb italokat és ételeket, bármelyik nő megossza majd veled a koporsóját. Mindig jó partikat csinálunk, jól érezzük magunkat. A te dolgod csak annyi lesz, hogy figyelj az alattvalóidra, hogy ne tegyenek kárt egymásban vagy magukban, hogy mindig legyen elegendő avas bor és penészes kenyér. Hogy kitalálj valami nagyszerű mulatságot mindenszentek éjjelére. Én magam értelmetlen fáradtságnak tartom a kísértést, de ha ahhoz van kedved, bármilyen kísértetjárást kitalálhatsz, számos színész is fekszik ám a temetőben. Nem árt egy kis frissítís, én már közel száz éve birtoklom a címem, és bizony, elfáradtam. A népnek pedig kell a mulatság. Gyere hát, hadd mutassalak be nekik!
Tóásó invitáló mozdulatot tett a temető felé. Előd látta, hogy az apja elindul. Már-már ő is útra kelt, beletőrödve sorsába, amikor eszébe jutott valami.
– Szóval amint eltemetnek ide, máris én leszek a Király?
– Úgy van – bólintott Tóásó. – Ez még néhány nap, de annyi kell, hogy átadjam a tudásomat, és felkészülten vehesd át a címet.
Előd bólintott. Majd futásnak eredt. Felismerte, melyik kapuban állt az apja: a házuk volt, csak ilyen romos állapotban ezt nem vette észre. Remélte, hogy kísértet, és át tud suhanni az ajtón, de ez nem sikerült neki. Maradt a kulcsos verzió. Berontott a házba, közben hallotta, hogy a két férfi utána kiabál, de nem válaszolt. Bement a szobájába, elővett egy bontatlan csekket, és a boríték hátuljára felírta:
„A szomszéd faluban temessetek el!”
– Te meg mit művelsz? – Tóásó kalapos feje jelent meg az ablakban. Le kellett hajolnia, hogy belásson.
– Csak búcsúlevelet írok – mondta, majd elindult az ajtó felé. Már az előszobában járt, amikor nyílt az anyja ajtaja, aki magában morogva elindult felé.
– Mi a fene? Fogadjunk, hogy ez a Túrócziék műve… De holnap majd adok nekik! – Odament a bejárati ajtóhoz, és becsukta majd kulcsra zárta. Elődre rá sem nézett. Ugyanígy morogva ment vissza a szobájába. Előd nem érzett szomorúságot, mikor maga mögött hagyta a házat.

Foltos Előd halála mindenkit megdöbbentett. Senki sem értette, miért éppen ezt a formáját választotta az öngyilkosságnak – mert nyilván az volt, különben miért hagyott volna maga után búcsúlevelet? Már ha különös utolsó kívánságát levélnek lehetett nevezni. Az összeesküvés-elméletek hívei ellenben a maffiát emlegették: a férfi talán nekik is tartozott, és miután nem tudott fizetni, megíratták vele ezt a levelet, elvitték a temetőbe és balesetnek álcázva megölték őt. Sőt, egyesek szerint utolsó kívánsága valójában egy rejtjeles üzenet lehet, mert tudta, hogy hamarosan kivégzik.
Előd már nem foglalkozott ezekkel a pletykákkal, jól elvolt a pirosmadarasi temetőben, ami Fásudvar szomszédságában feküdt. Az itteni Temető Királya egy nő volt, aranylánccal a nyakában, akinek szerencsére négy gyermeke és már hét unokája is született, így egy jó időre biztosítva volt az öröklése. Jó néven vette, hogy Előd ide akart költözni hozzájuk, és a férfinak esze ágában sem volt elárulni, hogy tulajdonképpen nem írt konkrét helyiséget, csak a fásudvari temetőt akarta elkerülni.
A halál tényleg nyugalmas volt. Semmivel sem kellett törődnie, csak itta az avas bort, ette a penészes kenyeret, mulatozott és kísértett. A mindenszentek szervezésében sem vett részt. Találkozott régi ismerősökkel: egy osztálytársával, akit már vagy húsz éve elütött egy lószállító furgon, és mivel hamvasztották, csak egy nagy porpaca volt; egy munkatársával, akire ráesett egy mosógép a fővárosban. A koponyáján most is ott árválkodott a szomorú esetben szerzett lyuk. Valamint új ismerősöket is szerzett.
Mariska néhány évvel az ő születése előtt halt meg, amikor kigyulladt a pirosmadarasi magtár, és bent égett tíz éves lányával, Terikével együtt. A nő szívesen mesélt neki a tűzről, hogy mennyire féltek odabent, és hogy nem tudták szétszedni a holttestüket, mert úgy égtek meg Terikével, hogy összekapaszkodtak. Már csak akkor engedték el egymást, amikor felébredtek a temetőben, a közös koporsójukban. Mariska még azt a helyet is megmutatta, ahol régen a magtár állt, megmutatta, hol élt egykoron, és néha együtt kísértették a falu szélén elterülő tó mellett sátorozókat. A nappalokat pedig szívesen töltötte Előd koporsójában.
Foltos Előd nyugalmas halálát töltötte, Tóásó Szigfrid pedig újabb levelet írt, amit egy, a férje és lánya sírját rendezgető idős asszony talált meg. Mivel a szemüvegét nem vitte magával, fogalma sem volt, mit tart a kezében, hazáig pedig nem jutott, mert még ott helyben szívrohamot kapott. Már csak akkor tudta meg, hogy Királynő lett, amikor néhány nap múltán a temetőben ébredt. Nem tiltakozott új tisztsége ellen. 

Így végül mindenki boldogan halt, míg fel nem támadtak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése