2017. szeptember 1., péntek

Ágoston Sára: Taliban War 2017 +18





A sátor melletti hordónak támasztom a hátam, és nézem a Predatort, amint végighasítja a fellegeket, és leszáll a kijelölt területre. A palackomból kiiszom az utolsó csepp vizet, és elsétálok egy másikért. Nem iszom belőle, csak az arcomhoz szorítom. Pokoli meleg van itt, rám rohad az atléta, szakad rólam a víz. Ha az ördögnek kedve támadna feljönni a pokolból, és meglátná ezt a környéket, sírva menekülne vissza.

2010. május 28.
Ma volt a diplomaosztóm, utána bankett. Szigorúan csak egy pohár pezsgőt ittam, mert még mindig hasogat a fejem a tegnap esti whiskey-cola hadművelet után. Az egyik pincérnőnek annyira jó segge volt, hogy elhatároztam, holnap visszamegyek, és elkérem a számát.

Afganisztánban nem terem más, csak homok, kő és kecskepásztorok. No meg némi olaj és vegyi fegyver, amit a kis tálibok voltak oly kedvesek egy, a sivatag kellős közepén felépített bunkerbe rejteni. A műholdak a hírek szerint már korábban észrevették a mozgolódást, a Predator pedig megerősítette: az épületbe tíz felfegyverzett homokmajom lépett be, és őriz néhány igen csak gyanús eredetű tartályt.

2010. május 31.
Micsoda türelmetlen nőszemély! Elhívtam a kedvenc kocsmámba randizni, erre annyit ivott, hogy muszáj volt hazacipelnem. Természetesen egy ujjal sem nyúltam hozzá, csak lehúztam róla a cipőt, és ágyba dugtam, erre magára rántott. Valahogy nem vitt rá a lélek, hogy megcsináljam, nem akartam egy késsel a torkomon ébredni. Úgyhogy a földön aludtam inkább. De reggel, kijózanodva felkéredzkedtem hozzá, és tettem, amit tennem kellett. Megkockáztatom, ez volt életem eddigi legjobb dugása.

Ez lesz az első bevetésem, de nem szorongok úgy, mint mások szokták. Az összes vizsgán max pontot értem el, tűzharcba úgysem keveredek majd, egyedül az zavar, hogy még nem öltem embert. De fenn van a bakancslistámon, közvetlenül az előtt, hogy én is feldobom a pacskert. Azt mondják, az első mindenkinek nehéz, hát nem tudom. A szüzességem elvesztésekor csatak részeg voltam, erről tehát nem tudok nyilatkozni.
A Barrett M107 a vállamra akasztva himbálózik, alig várja, hogy lelőjön végre valakit – nem csak valamit. Annyi lesz a dolgom, hogy amíg a rajom behatol, egy homokbucka tetejéről mindenkit le kell szednem, aki kilép az ajtón.

2010. június 15.
Sandra rendesen kiszipolyozza minden energiámat. Szex reggel, délután és este, közben olyan kajákkal töm, hogy kezdek hasat növeszteni, és annyit röhögünk, hogy már fáj a szám. Meg a nyelvem is…
Végre találtam fix munkát. Személyi edző lettem ez nagyon jól menő konditeremben, úgyhogy nekiálltam speciális edzéstervet kidolgozni a kuncsaftoknak. Ehhez viszont Paul segítségét kértem, ő a dietetikus. A humánkineziológiát önmagában még kevésnek éreztem, de a kettő együtt szerintem tarolni fog. Errefelé az emberek hírből sem hallottak ilyesmiről, úgyhogy kajálják, mint a cukrot.

Ez a terv nekem nem tetszik. Igazából az sem tetszik, hogy mesterlövész lettem, de mivel nagyon jó szemem van, automatikusan ide osztottak be.
A rajom tizenkét főből áll, MRAP-pel szállítanak minket az ellenséges területre. Jóval a bunker előtt kiszállunk, és gyalog megyünk tovább. Csak kapkodom a fejem, hátha látok valami mozgást, de a sivatag üres, halál unalmas. Elég sok itt a domb: nehéz belátni az egészet, sőt, aki nem ide született vagy nincs műholdas kapcsolata, annak esélytelen tájékozódni.

2010. szeptember 8.
Sandra bemutatott a szüleinek. Ezt a kötelező családi ebédet megpróbáltam minél későbbre tolni, mert utálok a szülők előtt jópofizni. Lehet, hogy összeesküvés-elméleteim vannak, de szerintem anyuci túlságosan sokat akar tudni olyan dolgokról, amikhez semmi köze nincsen. Apuci meg úgy kezeli Sandrát, mintha a kicsi hercegnője lenne, ami engem nagyon irritál. Már nem lakik velük, nem kéne ellenőrizgetniük minden egyes lépését. Mondjuk inkább az zavar, hogy Sandra hallgat is rájuk. Megpróbálok megbarátkozni velük, de nehéz az ilyet hosszútávon tolerálni.

Kent hadnagy megáll egy sziklatömb előtt, és az állát vakarja.
– Scott, ez a te helyed. Nyomás!
Felmászom, és máris megpillantom a bunkert: a bejárata pont velem szemben, az ajtó csukva. Elhelyezkedek, felállítom az M170-est, és nézem, ahogy a raj átverekszi magát egy kisebb kavicstengeren. Négyen négy szögből biztosítják a területet, a többiek közelítenek az épülethez.
Odakint nincsenek őrök. Ez meglep, azt gondoltam, azért ennél jóval felkészültebbek az ellenségeink – ahhoz képest, mintha egy fia lélek sem lenne a közelben rajtunk kívül. De azért fél szemmel a távcsőbe nézek, és figyelem a terepet tovább.

2010. október 26.
Első veszekedés pipa. Ma felcsaptam a laptopot, és hozzáláttam az anyaggyűjtéshez. Erre Sandra kiborult, hogy miért nem vele foglalkozok, mikor itt meztelenkedik az orrom előtt. Mondtam neki, hogy mindjárt, erre behisztizett, hogy nem is akarom őt. Jó lenne, ha megértené, rajta kívül is van életem.

A rádió zúgolódni kezd a mellkasomon, kizökkent a hangja. Berúgják az ajtót, Kent megy legelöl, és az M4-esét előre tartva behatol a bunkerbe.
– Sakál hívja Sólymot, vétel!
– Itt Sólyom, vétel – felelem.
– Van egy másik ajtó is. Gary vette észre. Látsz arra mozgolódást?
– Negatív.
– Vettem. Vége – fejezi be Kent.
Fasza. Amíg a többiek bemennek, addig a hadzsik a túloldalon simán ki tudnak jönni, és Gary egyedül van azon a szegleten.

2011. március 23.
Remekül haladunk a kutatással, bár talán kicsit lassabban, mint vártam. Legelőször is helyre raktam Paul vállát, mert a hülye nem akart elmenni csontkovácshoz, utána pedig összeállítottam neki egy könnyű edzésprogramot. A magas vérnyomására diétás étkezésbe kezdett, és úgy tűnik, tényleg javított magán valamennyit.
Sandra sokszor nem érti, hogy dolgoznom kell. Ilyenkor lebokszoljuk a szokásos szócsatánkat, lenyomunk egy békülős szexet, és megnyugszik végre. Csak egyre fáradtabb vagyok. Azt veszem észre magamon, hogy már nem kívánom annyira. Tudom, hogy ez a munka miatt van, de nem akarom egyiket sem feladni a másikért.

Átállítom a puskát, és távcsővel megkeresem a kijáratot. Persze semmit sem látok; az épület pont eltakarja, és talán valami rejtekajtó lehet. Még a kecskepásztorokban is van egy kis kurázsi, ha vegyi fegyvereket akarnak mentegetni.
Fél szemmel még mindig a bejáratot nézem, de a társaim eltűnnek a szemem elől. A bunkeren nincsenek ablakok. Megöl a kíváncsiság, mi zajlik odabent, és mérges vagyok, amiért innen, a kakasülőről kell végignéznem azt, amiben úgysem vehetek részt.

2011. augusztus 15.
Paul beprotezsált egy sportkórházba, ahol a járó betegeknek készíthetünk edzés- és étrendprogramot. Annyira felpörögtem, hogy ki is néztem egy jegygyűrűt az ékszerboltban. Sandra szüleivel beszéltem már, úgy éreztem, meg kell adni nekik a tiszteletet, és az áldásukat kértem. Nem látszottak valami lelkesnek, de leszarom, nem őket akarom elvenni, hanem a lányukat. Szerintem, ha egy Einstein agyú, Dwayne Johnson testű pasi kérné meg a kezét, nekik az sem felelne meg.

Feldördül az első puskalövés. Még ilyen messziről is ideér a hangja, bár inkább csak sejtem, mint hallom.
– Sakál hívja Sólymot, vétel!
– Itt Sólyom, vétel.
– Még nyolcat keresünk. Valószínűleg a rejtekajtón fognak kijönni…
M4-esek berregésétől recseg a rádió, fojtott kiáltozást hallok. Eltartom a fülem mellől, és megszakítom a vételt.

2013. július 2.
Leírom egyben az egész esküvőt meg a nászutat, mert semmi kedvem nem volt életem legszebb időszakában naplót írogatni. A szertartáson végig vigyorogtam, mint egy idióta, Sandra viszont rendesen sírt. Annyira édes volt, legszívesebben már akkor felkaptam volna, és felrohanok vele a szobánkba.
Florida király volt. A következő egy évben nem is kell többet napoznom. Tudom, hogy Sandra Hawaii-ra szeretett volna menni, de nagyon kell most a pénz. Lassabban haladunk a fejlesztéssel, mint hittem, bár Paullal mindketten veszettül hajtunk, néha még hétvégén is.

A hátsó rész még mindig tiszta. Megpróbálom újrahívni Kentet, de nem jelez vissza. Most vagy mindenki meghalt, vagy beljebb hatoltak, és azért nem hallom a puskaropogást.
Percekig nem történik semmi, én nem várok tovább. Felszedem az M170-est, és leosonok a dombtetőről. Megkerülöm a bunkert, és lassan lépkedek előre, a hátam a falhoz tapad. A puskát átvetem a vállamon, és előkapom a Berettát.

2013. december 25.
A karácsonyfa alatt egy boríték várt, benne egy ultrahangos képpel. Valakinek idén nem jött meg a Mikulás. Hahaha. Igen, apa leszek. A nemét még nem tudjuk, de ha fiú, akkor viszi tovább az én nevemet. Anyósék rögtön nemtetszésüket fejezték ki, idézem: „Ha mindketten Jordanek lesztek, honnan tudjátok majd, kihez beszélünk?”
Inkább befogtam a számat, legalább karácsonykor ne legyen veszekedés. Mikor végre hazamentek, a kis feleségem a nyakamba ugrott, és megköszönte, hogy ennyire jó vagyok hozzá. Éppen ideje volt. Remélem így is marad.

Elérem a ház másik oldalát, és megpillantom a kijáratot: földben tátongó nyílás, éppen kifér rajta egy ember. Felülről kifeszített, csíkos lepedők takarják, azért nem vette észre a Predator. De hol van Gary? Alattam újabb géppuska zakatol, de nem M4, hanem AK47.
A lyukra tartom a Berettát, és várok. Egy afgán feje bukkan fel a nyílásból, és egyenesen a szemembe néz. Rám emeli az AK-t, én pedig megborzongok.

2014. április 9.
Nem nagyon haladunk a munkával. Megvan a bejáratott ügyfélkörünk, a főállásomat is csinálom, de nem keresek annyit, amennyit szerintem ilyenkorra már kellene. Ennél sokkal jobb helyekre kell bejutnunk, hogy meglegyen végre az áttörés.
Lakást akarunk venni, hogy a babának legyen saját szobája, ezért vagyok már ilyen türelmetlen. Sandra újabban mindenbe beleköt. Nehezen viseli a terhességet, amit én meg is értek, csak ne rajtam vezetné le a hisztijét. Ha felidegesít, inkább átmegyek Paulhoz, és nyomom a melót, az legalább kikapcsol.

Dörög a puska, a majom felordít. Szájából kifröccsenő vére beteríti a bakancsom orrát. Hátrébb lépek, leengedem a pisztolyt, és próbálok egyenletesen lélegezni. Most akár meg is halhattam volna…
Gary odaszalad mellém, és megüti a vállamat, hogy visszarángasson a valóságba.
– Jordan, te mit keresel itt? – kérdezi.
– Hát… ööö… – nyögök.
– Tűnés vissza a helyedre! Ha Kent megtudja, neked annyi.
Másodpercekig csak bambulok rá, levegőt is elfelejtek venni.
– Menj már, te idióta!
A nyakamba kapom a lábam, és rohanok vissza a dombra. Még éppen időben: Kent már csak annyit lát, hogy ismét az őrhelyemen hasalok.

2014. augusztus 15.
Jr Jordan Scott megérkezett. 3400 gramm és 53 cm. Mintha a kis klónom lenne. Vettem is neki egy rohamosztagos rugdalózót. Meg egy bajuszos cumit. Valahányszor ránézek, elkap a röhögő görcs. Elég sokat sír, de ha a kezembe veszem, rögtön megnyugszik. Nagyon jó fej kissrác. Imádja a dögcédulámat, mindig megrágcsálja a gumikeretét.
Kivettem egy hét szabit, és a felét végigaludtam. Nem aludtam ennyit szerintem azóta, hogy bejutottam az egyetemre.

A táborba visszatérve behívnak minket – mármint azokat, akik életben maradtak. Kent hadnagy feje vörösebb, mint a vér, ami megalvadt a ruháján.
– Az egész akció fölösleges volt! – üvölti. – Nem volt ott semmiféle vegyi fegyver!
– Téves infót kaptunk? – kérdezi az egyik társam.
Kent a fejét rázza, és felmordul, de kitér a válasz elől, valamit magyaráz még arról, hogy egyikünk rossz helyen állt, és miatta halt meg valaki. A többit már nem hallom, szédelgek.

2014. november 2.
Paul felmondott, és hazaköltözött az anyjához. Folyton elfelejt nekem kulcsot másolni, úgyhogy ha nincs otthon senki, nem tudok haladni, max a saját laptopomon.
Én is érzem, hogy rezeg a léc, de nem adhatom fel a biztos megélhetésemet a bizonytalanért. Viszont már 24 óra is kevés.

Kioldalgok a sátorból. Le kell ülnöm egy hordóra, hogy lenyugtassam magam, de szétvet az ideg. Kitalálhattam volna! Az afgánok csak ahhoz értenek, hogyan fejjenek kecskét, és hogyan húzzák meg az AK elsütő billentyűjét. Fogalmuk sincs a vegyi fegyverekről! Az USA-nak csak az olajuk kell, de ha erről lenne szó, nem tűnne olyan nemesnek a háború. És én ezt bekajáltam, ahogy mindenki más is. Van még egy rohadt hely a világon, ahol maradt némi tisztesség?

2015. május 6.
Sandra ma üvöltött velem. Szerinte nem veszem ki a részemet a gyereknevelésből. Mindig akkor viselkedik így, ha az anyjáéknál járt. Szerintem panaszkodik nekik rólam. Jordan úgy sírt a kiabálástól, hogy kivittem autózni, mire végre lenyugodott.
Nem szép, de az jutott eszembe, talán előbb kellett volna karriert csinálni, és csak az után családot alapítani. De most már mindegy.

Napokkal később Kent hadnagytól üzenetet kapok: azonnal jöjjön mindenki a parancsnoki sátorba. A monitoron megpillantjuk a Predator által felvett videót: egy tálib bunker, a tetején két rohadék, körülötte még három, AK47-esekkel felszerelkezve. Valamit nagyon őriznek odabent.
– Öt túsz van bent a házban – kezdi Kent. – Tengerészgyalogosok mind, civil fogoly nincs. Haladéktalanul ki kell őket szabadítani. A rajparancsnok Chris Cooper.
Végignéz rajtunk, friss húsokon, végül kiválasztja a szerencséseket. Homlokát ráncolva megakad rajtam a tekintete, és elmosolyodik. Visszamosolygok rá.

2015. október 30.
Szinte már több a balhé, mint a szeretetben töltött idő. Hazajövök, meglátom a szemében, hogy dühös, és már fordulok is vissza. Napi rutinná váltak a fenyegető SMS-ek: „Elhagylak, te köcsög!”
Mi történt velünk? Én komolyan próbálom beosztani az időmet, segítek a gyereknevelésben is, legalábbis szerintem ott vagyok, amikor kell. Imádom őket, de kezdek bekattanni. Nem érzem már jól magam itthon.

Harmadmagammal kiszállok a MRAP-ből, és behatolunk az ellenséges területre. Cooper hátra fordul, és int, hogy farkasfog alakzatban kövessük. Most már lopakodni kell, bármelyik homokbucka mögül kikukkanhatnak a tálibok, és jobb, ha mi vesszük őket észre előbb. Találunk egy magasabb dombot, és felmászunk rá. Lehasalva pont rálátásunk nyílik a bunkerre.

2016. február 19.
Tényleg elhagyott. Elsőre fel se tűnt, mert a konyhából meg a nappaliból semmit nem vitt el, a gyerekszobát viszont kirámolta, és a hálóból is kipakolta a cuccait. Nem telefonáltam, azonnal a szüleihez hajtottam, szerintem kapni is fogok egy gyorshajtási bírságot. Az apja nyitott ajtót, és azonnal letámadott, hogy hagyjam békén a lányát, épp eléggé tönkretettem az életét, egyébként is dögöljek meg, stbstb. És nem láttam Sandra kocsiját az udvaron. Üldözési mániám van, vagy tényleg valaki máshoz menekült?

Letámasztom az M107-est, és belenézek a távcsőbe, sorban megkeresem mind az öt tálibot, és megállapítom, hogy innen simán le tudnám szedni őket. Cooper bólint, majd belenéz a maga távcsövébe.
– Még ne lőj – szól hozzám. – Nem tudjuk, mi van a házban.
Az épületnek egyetlen ablaka van, de ebből a szögből csak egy vékony csíkot tudok figyelni. Hiába próbálom, nem látom, mi zajlik odabent. Cooper halkan elkáromkodja magát:
– Ezek megindultak.
Egy sem maradt ott. Olyan hirtelen tűntek el a homokbuckák mögött, hogy nem is tudjuk már követni őket. Összenézünk, mind tudjuk, mi következik most. Keresnem kell egy olyan szöget, ahonnan belátok a házba, ők pedig előre mennek, hogy kimentsék a foglyokat.

2016. március 1.
Nem üldözési mánia volt. Tényleg új pasija van. Az ürge vasággyal együtt ötven kiló, szemüveges, és egyfolytában vihog valamin. A régi munkahelyéről ismeri; pincér, negyedannyit keres, mint én. Egyszerűen nem fogom fel, miért ezt választotta helyettem. Mit tud ez a csóró kis botsáska adni neki, amit én ne tudnék? Jordant hetek óta nem láttam. Hiába kérem, Sandra nem enged a közelébe.
 Szereznem kell egy pisztolyt, hogy fejbe lőjem magam. Tudom, minél többet agyalok rajta, annál jobban fáj, de nem tudom kiverni őket a fejemből.

Buckáról buckára lopakodok, még a legkisebb levegőmozgás is rám hozza a szívbajt. A homokban néha megpillantok egy-egy skorpiót, de elég messze vannak ahhoz, hogy zavarjam őket. Félkörívben megkerülöm a célpontot, és találok egy magas dombot, amire fel tudok mászni.
Cooper a fülembe duruzsol a rádión:
– Maradj ott, és hasalj! Eddig tiszta. Vége.
Körbenézek, de egyetlen tálibot sem látok, pedig itt kell lenniük valahol. Jobban ismerik a terepet, mint mi, simán elrejtőznek bármelyik homokbucka mögé, úgyhogy résen kell lennünk.
Fél szemmel a csapatomat figyelem, és belenézek a puska távcsövébe. Megkeresem a ház ablakát, és kiver a veríték. A túszokra egyetlen őr vigyáz. A mellényét teleaggatta kézigránátokkal.

2016. június 5.
Paul nem veszi fel a telefont, lehet, megsértődött, mert mostanában használhatatlan vagyok. Nem tagadom, padlóra kerültem. Napok óta mást se csinálok, csak iszom, hányok, és háborús játékokkal játszom a laptopon, mint egy kamasz kölyök. Az egyik ügyfelem kirúgott a minősíthetetlen viselkedésemre hivatkozva, erre fogtam a telefont, és az összes többit is lemondtam. Csak a konditerembe járok már be dolgozni.
A bíróság heti egy napot ítélt nekem Jordannel, de Sandra nem nagyon akarja betartani. Felháborítónak tartom, hogy nem láthatom a saját gyerekemet, mert a ribanc anyja szerint úgysincs időm rá, hogy foglalkozzak vele.

Egy pillanatra megáll bennem az ütő. Ha ezt a lövést elrontom, az őr meghúzza a zsinórt, és az egész ház a levegőbe repül, talán még én is kapok egy jó nagy adag repeszt a képembe. Nem beszélve arról, hogy az egyetlen dolog, amiért ide jöttünk az, hogy az öt tengerészgyalogost épségben kiszabadítsuk. Szerencsétlenek egy szál gatyában, összeverve, megkötözve görnyednek a falnak. A fejükre zsákot húztak, így nem látom az arcukat, de el tudom képzelni, milyen fejet vághatnak. Nem lennék most a helyükben.

2016. június 13.
Ja, hogy én ezt eddig észre se vettem, hogy a legjobb barátom nemes egyszerűséggel átbaszott! Kulcsot persze nem kaptam, benyújtotta a szabadalmat a hátam mögött, aztán leszerződött egy magánkórházzal, és mindent kitörölt, amin valaha is szerepelt a nevem, vagy bármi, ami bizonyítaná, hogy közöm volt a projekthez.
Ma berúgnék, de az egyik tisztább pillanatomban kiöntöttem az összes piát. Elmenni nem akarok egyik hipermarketbe sem, nehogy szembetalálkozzak az exfeleségemmel meg a pasijával. A saját gyerekem már meg sem ismer. Múltkor összefutottam velük az utcán, és elbújt a ropi mögé.
Fel is vághatnám az ereimet, ha merném. Mondjuk, nem tudom, miért ne merném.

Az afgán összevissza sétálgat a túszok körül, aztán lehajol. Akkor pillantom meg a földön elhelyezett rádiót, és megértem, honnan tudták, hogy jövünk: valaki már régen értesítette őket, hogy a szomszédban letáborozott az atyaúristen.
Most végre nyugton van. Nem lőhetek a testére, mert azonnal robban, úgyhogy becélozom a fejét. A lélegzetemet is visszafojtom.
Annyira ronda, csupa szőr meg ránc. És krumpliorrú, mint azok a bábok a Muppet Show-ban. Egy perc múlva már csak egy nagy adag moslék lesz a padlón.
Le kell lőnöm… Túl kell esni rajta, csak az első ilyen nehéz…
Bassza meg, nem megy!

2016. december 24.
Kicseszett karácsony. A tévében Paul Callahan arról mesél, hogy megfelelő edzéstervvel, diétával és étrend-kiegészítőkkel a sztársportolók akár 1-2 héttel korábban is felépülhetnek a sérülésekből. Valahogy már nem érdekel.
Viszont kitaláltam, hogyan haljak meg stílusosan. Ennél bikábbra úgyse gyúrhatom magam, az agyam üres, érzelmeim sincsenek. Nem tudnék, és nem is akarok soha többet párkapcsolatot, a gyerekem utál, a családom, a barátaim már meg sem próbálnak keresni, úgyse veszem fel a telefont. Januárban jelentkezem az USMC-be.

Szakad rólam a víz, az ujjam remegni kezd az elsütőbillentyűn. Az afgán hirtelen elmozdul, elveszítem. Újra meg kell keresnem. Ráirányzok, számolom a távolságot: nem lehet messzebb 500 méternél. Tekerés jobbra a tornyon. Elviszem a szálkeresztet két millel balra. A távcső mozog.
Mély levegő! Tartsd egyenesen. És lőj, te barom!
Meghúzom végre az elsütőbillentyűt. A puska dördülésébe belecseng a fülem, érzem a visszarúgását a vállamban, és szétárad bennem az adrenalin.
A tálib agyveleje felkenődik a falra, vére szerteszét fröccsen. Elernyedő teste rongybabaként hullik a földre. A foglyok mocorogni kezdenek, de én még mindig a vérfoltot bámulom a falon.
A kezembe temetem az arcom, és leborulok a homokba.

2017. január 6.
A pszichológust megvezetni gyerekjáték volt. Először is azért, mert sikerült kifognom Amerika leghülyébb dokiját. Másodszor pedig azért, mert piszok jó színész vagyok, és bárkivel el tudom hitetni, hogy normális vagyok, néha még saját magammal is. Szóval mentálisan egészséges vagyok, nincsenek öngyilkos hajlamaim, és nem azért akarok tengerészgyalogos lenni, mert egy elmebeteg sorozatgyilkos vagyok, akinek már nincs veszteni valója. Ha-ha. Remélem, senki nem találja meg a naplómat.

AK47-esek kattanására kapom fel a fejem. Felnézek rájuk; mind az öt afgán visszapillant rám. Arcuk torz dühében még rondábbak, mint amúgy, de már nem rémítenek meg. Hiszen pontosan így képzeltem el. Nekem szegezik a fegyvereiket, és valamit pampognak a saját nyelvükön.
Elmosolyodom.
A sorozatlövésbe még belevegyül Cooper recsegő ordítása:
– Baszd meg, Jordan!

2017. október 16.
Jordan Scott mesterlövész tizedes a mai napon életét vesztette Afganisztánban. Halála után a raj minden ellenséges szervet likvidált, és sikeresen kimentett öt tengerészgyalogos túszt a fogságból. Szabadságukat neki köszönhetik.
Jordan nem csak hazaszerető ember volt, de nagyszerű barát, apa és férj. Soha nem feledjük!

Christopher Cooper, rajparancsnok

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése