A Titkos Főhadiszállás sötét homályában hat fiatal hazafi áll körbe egy asztalt, melyen sörös dobozok százai bomladoznak a háború kezdete óta. Nadia, a vörös hajú kisasszony, a Gumimedve Osztag parancsnoka, piros körmével a térképen mutogat:
– Az erdőn keresztül közelítjük meg a gyárat. Teknős hozza a bombát, a többiek biztosítanak. Ne térjünk le az útról, mert tele van taposóaknákkal. Mellettem ki akar jönni?
Vladimir, a kétajtós szekrény jelentkezik, az egyetlen, aki mesterlövész puskával rendelkezik a silány, kormánytól lopott AK-74-esek között. Nadia hidegen rábólint az ajánlatra.
– Biztos, hogy egy sörgyárat akarunk felrobbantani? – kérdi Ivan, az alkoholista mészáros.
– Igen, biztos – vágja rá Nadia. – A bosnyák felkelők lőszereket rejtegetnek ott.
– Miért nem végezzük ki őket? Ahhoz nem kell az egész sörgyárat felrobbantanunk! – érvel Boris, aki még a parancsnokánál is kisebb, de legalább butább.
Nadia összehúzza finoman ívelt szemöldökét.
– Azért, mert utálom a sört! – zárja le a vitát egyetlen kézlegyintéssel.
A fiúk lehajtják a fejüket.
– Hé, tudjátok mi lesz a csipet csapatból bombarobbanás esetén? – kérdezi Vlad.
A többiek értetlenül néznek rá.
– Cifet cafat! – mondja Vlad, és mindenkiből kitör a nevetés. Még Nadia is megenged magának egy halvány mosolyt.
Az Osztag kilép a napfényre, melytől hirtelen könnyekre fakadnak. Végignéznek szeretett szülőfalujuk utcáin, és bemennek az erdőbe.
Vlad Nadia mellé szegődik.
– Ha ennek vége, elmegyünk valahová?
– Persze – szól a lány. – Te is haza meg én is haza.
– Úgy értem, együtt.
Nadia megtorpan.
– Tűnés a sor végére, és pofa be!
Vlad lehajtott fejjel engedelmeskedik. Hirtelen puskalövés hallatszik, és Boris holtan esik össze.
– Neeee! – üvölti Ivan, és a testvéréhez rohan, mire az ő fejét is végzetes lövés éri, és az öccse holttestére borul.
– Fedezékbe! – sikoltja Nadia, és lebukik a földre.
Az Osztag szétszéled, mindenki keres egy vastag fatörzset, hogy mögé bújhasson. Teknős azonnal visszabújik a páncéljába, Vlad pedig a háttérben maradva kiles egy bokor mögül. Sietve felállítja a Dragunovot, és beméri az ellenséget. Az egyiket sikerül lepuffantania.
Toma, a sebhelyes arcú kiles a fa mögül, de azon nyomban vissza is hőköl: a lövedék éppen a füle mellett süvít el.
– Pusztuljatok, rohadékok! – bődül el, és fegyverét kitartva hatalmas sorozatot küld ellensége mellkasába.
Szabaddá vált testfelülete azonban egy oldalt rejtőző bosnyák prédájává válik. Fájdalmas halálhörgésébe Nadia beleborzong, és majdnem a teljes tárat kiereszti, mire eltalálja a támadót. Vlad közben az összes többit sikeresen likvidálja.
– Tiszta! – állapítja meg lehiggadva.
Nadia remegő kézzel cserél tárat, és végignéz megmaradt Osztagán. Csak hárman élték túl a támadást.
– Nem baj, aki fontos, az még él – ránt vállat. – Gyerünk! Már nincs messze a gyár.
Vlad alkalmasnak érzi a pillanatot egy újabb udvarlási kísérletre:
– Miért sír a szerb kislány?
Nadia felé fordul, szemöldöke felugrik.
– Na, miért?
– Mert nem szabad Bosznia! – robban ki Vladból a meggondolatlanság.
Nadia ráemeli az AK-ját.
– Még egy ilyen vicc, és esküszöm, hozzákötözlek a bombához!
Mire kiérnek az erdőből, beborul az ég. A sörgyár látszatra üresen áll, de ők tudják, hogy az épület nyüzsög a lázadó bosnyákoktól. Nadia végigpásztázza az utat; nem lát taposóaknákat a szélén.
– Elvileg tiszta. Tűzharc nélkül kell bejutnunk. Ha észrevesznek, végünk!
A fiúk bólintanak. Mindenki újra tárazza a fegyverét, és lehajolva, egyenként átrohannak az út túloldalára, majd letérdelnek egy biztonságosnak tűnő fal mentén.
Nadia előkapja a térképet, melyen a gyárépület teljes alaprajza látható. A raktár, amit keresnek, a rúzsával lett bekarikázva.
Beles az egyik ablakon.
– Látok valakit, de nem vett észre. A másik ajtón kell behatolnunk. Gyertek!
Céltudatosan előre tör, a fiúk tisztes távolságot tartva követik, s csakhamar megérkeznek a hátsó bejárathoz. Nadia megállapítja, hogy tiszta a terep. A lehető leghalkabban belépnek a gyárba, és óvatos léptekkel végigosonnak a kihalt folyosókon.
Észrevétlenül sikerül eljutniuk a kijelölt raktárhelységig. Teknős előveszi a bombát a hátizsákjából, és elkezdi beüzemelni. Vlad Nadia mellé lép.
– Arra gondoltam, hogy a robbanás pillanatában megcsókolnálak – szól félszegen.
– Te beteg vagy… – hüledezik Nadia. – Inkább fedezz minket!
Vlad azonban nem tágít.
– Pedig ha végre nyitottabb lennél, rájönnél, hogy egy hullámhosszon vagyunk.
Nadia fújtatva fordítja el tőle a tekintetét. Teknős közben elkészül a bomba élesítésével, és felegyenesedik, ami igencsak nehéz dolog a maga száztíz kilójával. Oda akar lépni a többiekhez, de óvatlanul belerúg egy fém vödörbe, ami hangos zörgéssel legurul a szemközti lépcsőn, és irdatlan, fogcsikorgató lármát csap.
Nadia szeme villámokat szór, Vlad is felszisszen. A bejáratot hirtelen elárasztják a felkelő bosnyákok. Teknős rémülten húzódik egy raklap mögé, de kilóg a hasa, és egy egész sorozatot lőnek belé. Felkiált, és a földre rogy.
Nadia és Vlad kétfelé szalad, közben ők sem spórolnak a lőszerrel. Ketten együtt hármat leszednek, mire sikerül fedezéket találniuk. Vlad előkapja a pisztolyát, és egy raklap mögül felbukkanva valakinek a szeme közé lő. Nadia is igyekszik, de oldalról bekerítik, és rádöbben: hiába húzódik arrébb, el fogják találni.
– Vlad! – sikoltja rémülten.
A fiúból kibújik a vadállat. Hősiesen kivetődik a barikád mögül, és rohanni kezd Nadia felé. Nem veszi észre az útjában álló kerékgumit, és nyúlánk teste hatalmasat vágódik, ezzel maga alá temetve a felé szaladó lányt. Már csak arra marad ideje, hogy védelmezőn átkarolja, és a bosnyákok körbe veszik őket.
– Dobjátok el a fegyvert! – rivall rájuk az ellenséges erők parancsnoka.
Vlad rá akar lőni a pisztollyal, de Nadia eltolja a kezét, és felsóhajt:
– Mindjárt megfulladok…
Végül mindketten leteszik a fegyvereiket. Valamennyi felkelő a mellkasukra szegezi a puskáját.
– Végezzétek ki őket! – szűri fogai közt a parancsnok.
Nadia és Vlad egymás karjai közt hal hősi halált.
Ezzel egy időben átkattan a bomba, és hangos csörgésbe kezd a belé rejtett vekker.
– Hahaha! – Teknősből kitör a röhögés. – Most aztán mindenki meghalt!
A bosnyákok arcáról lefagy az önelégült mosoly, és megsemmisülten kullognak ki az épületből.
Nadia, Vlad és Teknős felkelnek, és ők is visszatérnek a Titkos Főhadiszállásra, ahol a többiek már várják őket. Teknős elővarázsol egy sört a páncéljából, és szürcsölni kezdi.
– Megyünk még egy kört?
– Naná! – vágják rá a többiek.
Vlad elsétál Nadia mellett, és egyetlen pillantásra sem méltatja. A lány úgy ugrik utána, mint kisnyuszi a répaföldre.
– Hé, Vladimir! Ha vége a játéknak, elmegyünk valahová?
– Most akkor mégis akarod? – kérdi a fiú önérzetesen.
– Feláldoztad volna az életedet értem – mondja Nadia, és az arca pirosabb, mint a körme.
Vlad megenyhül, és a karjaiba kapja. Úgy csókolja meg, hogy mindkettőjük szívében felrobban egy atomvillanás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése