Sydney-nek vannak a világ legszebb strandjai. Mondhatnám azt is, a strandok városa, mert több mint százzal rendelkezik. Az én személyes kedvencem a Collaroy volt, mert a turistáktól zsúfolt Bondival ellentétben ez a családias, viszonylag elszeparált hely melegágya Ausztrália természeti szépségeinek. A közelben álló büféből még delfineket, sőt, bálnákat is lehet látni. Ráadásul felfedezték maguknak már a külföldi, csodaszép lányok is, akik ide kocsikáznak, ha különleges dolgokat akarnak kipróbálni, Collaroy ugyanis híres a magas hullámairól. Tökéletes a magamfajta szörfösöknek. Előfordult, hogy a csajok a hullámok után engem is meglovagoltak a parton. Csak ismerni kell a jó helyeket. Nem panaszkodhattam.
Az egyik haverom, Matt azzal viccelődött, simán kérhetnék pénzt a szelfikért, amiket velem csinálnak a lányok – meg a fiúk is –; nemhiába, meglátszott a kondizás. Elég szabad életvitelt folytattam, nem is akartam egyelőre megnősülni, harminchoz közel sem – ami miatt anyám folyton kiakadt. Basszuskulcs, élni akartam még! Tudom, kicsit elvontnak hangzik, de nekem a tenger volt a szerelmem, meg a szörfözés. Hetente ötször meló után kimentem a Collaroy-ra, általában a késő délutáni órákban, mert akkor kevésbé tűzött a nap.
Így tettem pénteken is. Akkor találkoztam Vicky-vel. Azért emlékszem a nevére, mert ritkán láttam vörös lányokat – a legtöbbet ráadásul elcsúnyítja a szeplő, de ennek a csajnak az előnyére vált. Olyan szépen pettyezte az arcát az a sok kis folt, mintha egy festmény lenne. Beteg dolog, hogy ilyen párhuzamot vonok le. Konkrétan a mellkasomban előbb mozdult meg valami, mint a fürdőnadrágomban (haha, tudom, most bunkónak tartasz). Ez nagy szó. Szóval, ott állt Vicky, a kezében egy fényképezőgéppel, én meg kicsit rámozdultam (nem, nem akartam rögtön megdugni).
– Szép gép – vetettem oda neki.
Más lányok már attól elélveztek, ha megszólítottam őket, de Vicky nyugodt maradt, mint aki épp leszarja.
– Nagy felbontású képeket csinál.
Csak akkor vettem észre, hogy egy sirály tetemét fényképezte, aminek a feltépett gyomrából műanyag hulladék áll ki.
– Nem valami művészi – mosolyogtam bárgyún.
– Ellenkezőleg, ez a legművészibb kép, amit ma készítettem. Nagyon jól megmutatja, mit tesz az ember a Földdel.
– Környezetvédő vagy?
– Nem vagyok fekete öves zöld, de most az emberi kártékonyságról készítek egy sorozatot a tengerpartok szennyezettségére fókuszálva.
– Fasza.
Bakker, ennyit tudtam kinyögni. Fasza. Esetlenül és idiótán éreztem magam. Leríhatott rólam, mert Vicky komoly arcán egy apró mosoly jelent meg.
– Ide valósi vagy, kedves…
– Jeff! – vágtam rá.
– Vicky – nyújtotta a kezét.
Baromi hivatalos a csaj.
– Itt szoktam szörfözni – mutattam a kéklő óceánra, hogy rávezessem a témát magamra, és arra, milyen jó vagyok ebben a sportban.
Vicky nevetett.
– Nem nagyon voltam kíváncsi, miért vagy itt!
Láttam rajta, próbálta palástolni, hogy bejövök neki, de minél tovább beszélgettem vele, annál jobban megnyílt. Mint egy kagyló. Végeredményben, egészen élvezhető beszélgetés kerekedett ki a dologból. Kiderült, hogy fotós, és egy lapnak készül beszámolni a tengerparti szemetelések ártalmas következményeiről. Minél tovább hallgattam, annál jobban érdekelni kezdett a téma, sőt, bűntudatot gerjesztett bennem, amiért én is eldobtam a fél órával ezelőtt vett Coca-Cola üvegét – amelynek egyébként sincs jó híre India óta.
Nem mondtam el neki, mert biztosan magamra hagy – és akkor talán minden másképp történt volna.
Meghívtam egy italra. Ágállt ellene, mire fogadást kötöttünk. Ha olyan nagy „szörfös ász” vagyok, biztos menni fog bekötött szemmel is. Mivel nem akadt nálam szemkötő – hiszen az ember ilyenekkel járkál általában a strandra –, lekaptam magamról az úszónadrágot, és azt kötöttem a fejemre. Mielőtt úgy néztem volna ki, mint valami idióta, elkaptam a kíváncsi pillantását, meg az arcát, ami olyan rákvörös lett, akár a haja, amint meglátta a himbálózó férfiasságomat.
Szóval sínen voltam. Pucéran ráhasaltam a szörfdeszkára, majd neki a nagy vakvilágnak, érezve, ahogy a sós hullámok átzúgnak a vállam felett. Már beúsztam Collaroy valamennyi szegletét, így látás nélkül is pontosan tudtam, hol vannak zátonyok, hova nem szabad mennem. Mintha egy belső radar vibrált volna az agyamban, éreztem az alattam tátongó kék mélységet. Tudtam, már eléggé benn járok a vízben, hogy felállhassak a cirkuszi mutatványhoz.
A másodperc töredékéig felvillant bennem egy kis kétely, meg tudom-e csinálni, de amikor a lábamat megfeszítve ránehezedtem a deszkámra, és könnyedén átszeltem az első kisebb hullámot, azonnal megnyugodtam: megy ez, mint az ágyba szarás! Elképzeltem Vicky-t, ahogy a parton néz, félig eltakart szemmel, mert még mindig zavarba ejti a szemérmetlenségem. A gondolattól merevedésem lett; úgy nézhettem ki, mint valami elcseszett vitorlás hajó előreálló árboccal. Elcsodálkoztam, miért nem csináltam még ezt korábban. Szörfözés közben éreztem magam igazán szabadnak, de most olyan tömény eufória járta át mindenem a teljes meztelenségtől, mintha egy szent pillanatban eggyé váltam volna az óceánnal.
Nevettem, amikor megéreztem az első lökést, amitől kibillentem az egyensúlyomból.
Elvesztettem az uralmat a deszka felett. Úgy csapódtam a vízbe, mint egy rongybaba. Annyira meglepődtem, hogy kellett néhány szívdobbanás, mire észbe kaptam, nem az óceán habjainak a sós ízét érzem a fogaim közt, hanem a véremet az elharapott nyelvemből.
Azon vacilláltam, milyen idiótának tűnhetek Vicky szemében, amikor újra megéreztem a hullámot, ami oldalra döntött, olyan erővel, hogy egy pillanatra kiszorult belőlem a levegő. Ahogy rúgkapáltam, küszködve azzal, hogy letépjem magamról az úszónadrágot, a zúgó bugyborékolásban meghallottam a lány hangját, aki a szárazföld messzeségében sikoltozott. Csak egy artikulátlan „…aaaaaaa”-t tudtam kivenni.
Amikor megláttam a hullámok közül kiálló, majd’ fél méteres uszonyt, először arra gondoltam, valaki szívat, mert Collaroy-nál nincsenek cápák. Az állat azonban nagyon is valóságosnak bizonyult. Ahogy az irdatlan test elhaladt mellettem, végigdörzsölte az oldalam, akár a dörzspapír, majd a farokúszójával akkorát csapott a fejemre, mint egy evező.
Azt sulykoltam magamban, hogy el kell érnem a deszkámat, azonban az kettéharapva hánykolódott a hullámokon.
Letisztult előttem a kép. Mit is tanultam biológiából? A cápák sokszor természetes zsákmányállatuknak, fókáknak nézik a szörfösöket, de ha rájönnek a tévedésükre, elmennek. A cápa megízlelt a bőrével. Tudja, nem vagyok egy zsíros húsú tengeri emlős.
Miközben tempóztam, rájöttem, egyedül maradtam.
Se cápa, se semmi, csak én és Vicky, aki még mindig eszelősen visított a parton.
Szinte vibrált a víz a szívverésemtől.
Újra nevettem.
– Bassza meg! – bukott ki belőlem egy megkönnyebbült káromkodás.
A part felé fordultam, úsztam, körülöttem a finoman tajtékzó hullámokkal.
Valójában egy pillanat alatt történt.
A cápa úgy robbant ki a vízből, akár egy kilőtt torpedó; alólam.
A hasamba fúródó recés fogakat már nem éreztem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése