Gyenge ez mind - gondolta Zsolt, miközben előrelendülve rámérte a döntő csapást ellenfele fejére. A kezében tartott bambuszkard, japán nevén shinai, iszonyatosat csattant a vele szemben álló férfi sisakjának tetején. Talán meg is rémisztette volna, ha nem remeg már az első öblös üvöltésre, amit Zsolt kieresztett a torkán, támadása közben. Se harci szellem, se elhatározás. Hobbisportolók, semmi több.
Önmagát természetesen többre tartotta. Neki volt útja, voltak okai arra, hogy a kezébe vegye a kardot, nem csupán megtetszett neki, vagy nem volt jobb dolga a szabadidejében. Ezért nem győzhetik le soha az ilyenek.
A bírók felemelték a vörös zászlót, ami az ő győzelmét jelezte. Senkit nem lepett meg a fejlemény: ő mérte mindkét érvényes csapást, az időből sem futott ki. Meghajolt hát, azonban ez csak üres gesztus volt. Nem tisztelte a vele szemben álló ellenfelet, mindössze megtette, amit az etikett kívánt.
A férfi dühödten tépte le a fejéről a sisakot, majd földhöz vágta, jókorát rúgott bele. Talán a shinait is elhajítja, ha nem terelik le a küzdőtérről, Zsolt pedig majdnem felnevetett kisgyermekekhez illő dühkitörésén. Hogy jut el egyáltalán az ilyen egy versenyre? Az ilyen, akinek fogalma sincs sem a büszkeségről, sem a becsületről?
Ő tanulmányozta mindkettőt, ahogy a japán kultúrát is, sokkal régebben, minthogy kardot ragadott volna. A múltba vágyott, egy korba, amely már születése előtt is rég véget ért, egy országban, ami sosem volt a hazája. Amikor a fellegek a legsötétebbek voltak a feje felett, még a szamurájok rituális öngyilkosságán, a seppukun is elgondolkozott, azonban sosem tette meg: tiszteletlennek érezte volna nem japán pengével, segítő nélkül végrehajtani. Kiutat akart a mélyből, így energiáit másfelé terelte: a kendó, japán kardvívás művészete felé tekintett. Erőssé akart válni, félelmetessé, hogy a világ karmai soha többé ne marhassák meg, a sport pedig ezt kínálta.
Az utolsó kihívó állt elé, magas, széles vállú fickó, talán hasonló korú. Látta már azelőtt: Károlynak hívták, korcsoportjának egyik legjobbja volt. Talán jön valami kihívásféle? - merengett unottan Zsolt, miközben felálltak egymással szemben.
Nem várt semmire: amint készen álltak, azonnal lecsapott, egyenesen a fejre, és talált is, azonban Károly pengéje ott csattant a csuklóján. A vörös zászlók emelkedtek fel, nem a fehérek, de Zsolt nem volt elégedett: egyetlen másodperccel előzte meg ellenfelét, ez pedig felborította az egyensúlyt a lelkében.
Mindig ilyenek ellen küzdött. A többiek nagyobbak voltak, erősebbek, többet tudtak, neki pedig nem volt semmije. Gyenge volt, társai pedig mindig megérezték ezt. Gyermekként ő volt a gúnyos tréfák és megjegyzések állandó céltáblája, tinédzserként kihasználták a jóhiszeműségét és elárulták azok, akiket barátoknak hívott. Immár semmiben nem bízott, csak a kezében tartott kardban és most az is úgy tűnt cserbenhagyja.
Érezte, ahogy a keze megremeg a feszültségtől, de mire ráébredt, hogy ezt a shinai tökéletesen megmutatja az ellenfelének, már késő volt. Károly azonnal előrelendült, és mire Zsolt teljesen megértette a szándékát, a bambuszpenge akkorát csattant a sisakján, hogy még a füle is csengeni kezdett. Villámgyorsan visszaszökkent, egészen a küzdőtér vonaláig, de visszanézve már csak a felemelt fehér zászlókat látta.
Károly rosszallóan ingatta a fejét, miközben utána indult, pengéjének hegyével egyenesen a torkára célozva. Ez azt hiszi, jobb nálam? Azt hiszi több nálam? Azt gondolja, hogy amin átmentem, nem tesz jobbá mindenki másnál?
Dühe egyre gyűlt, és tudta, szüksége is lesz rá: ha ellenfele begyűjt még egy pontot, ő nyer. Keményen rámarkolt a shinaira, és szinte vicsorogva nézte a nála egy fejjel magasabb, széles vállú férfit. Rohadj meg, nem vagy jobb nálam! Nem vagy több mint én! Lépett, majd üvöltve lesújtott, azonban ellenfele szinte unottan ütötte féle a pengét, hogy utat nyithasson saját támadásának. Zsolt azonnal hátralépett, így a bambuszrúd csak a levegőt suhintotta.
Ellentámadáson gondolkozott, azonban hirtelen sípszó hasított a levegőbe. Máris letelt az idő? Egy-egy pontjuk van, így ebből hosszabbítás lesz, aki elsőnek talál, győz. Károly visszahúzódott, majd alapállást vett fel, Zsolt pedig a mozdulatait figyelve, ugyanígy tett.
Szedd össze magad - feddte magát. Harcot akart, és megkapta. Ahogy maga elé meredt, a pontos, kimért testtartást és rejtett erőt figyelve, mintha a tükörképét nézte volna. Ekkor pedig, azonnal megértette, miért győzte le majdnem a férfi.
Úgy tűnt, Károly is meglátott valami hasonlót, mert szinte egyszerre lendültek támadásba. Egy pillanat műve volt, ahogy üvöltve egymásnak rontottak, mindketten lecsapva a másikra. Mindkettő talált, de nem egyszerre.
Zsolt feje őrülten zúgott, de talpon maradt, méghozzá megőrizte alapállását is. Ahogy lesújtottak, kardjaikkal, harci szellemüket is megmutatták, nem csupán a bíróknak, egymásnak is. Ahogy a fájdalom alábbhagyott, Zsolt feje pedig kezdett kitisztulni, ráébredt, hogy nincs egyedül, a vele szemben álló férfi ugyanolyan, mint ő. Ugyanaz a kitartás, ugyanaz a becsület. Hirtelen nem is volt fontos a győzelem… hirtelen minden más volt, ahogy Károly elismerő pillantását figyelte sisakjaik rostélyán át.
Ebben az emelkedett, szinte túlvilági pillanatban emelték fel a bírók emberfeletti összhangban a vörös zászlóikat, Zsoltnak pedig beletelt néhány másodpercébe, mire eljutott a tudatáig, hogy ez még most is ő színe volt. Károly leengedte a shinait, majd meghajolt, azonban ez nem üres sportemberi gesztus volt csupán: ott volt benne a vereség keserű öröme, az elvesztett, de megküzdött harc szenvedélye… azt tette, amit Zsolt is tett volna az ő helyében, ha hiteles, igazi párbajban gyűri maga alá valaki, akinek tudása túlszárnyalja az övét.
Elérte. Bebizonyította, hogy igazi harcos, hogy győzhet, hogy senki nem veheti többé viccnek a jelenlétét, mégsem érezte azt a győzelmi mámort, amiért annak idején a kezébe vette a bambuszkardot. Ahogy a vörös zászlókat figyelte, amelyek az ő győzelmét hirdették mindenki számára, rájött miért: a lelke már több ennél a becsvágynál, a bosszúnál, az erőfitogtatásnál. Amikor elkezdett kendózni, mestere azt mondta neki: "Itt nem az ellenfél ellen küzdünk, saját magunk ellen. Aki a kard útját járja, mindig magával harcol, nem az a cél hogy erősebb légy, hanem hogy teljesebb légy. Az ellenfél mindössze egy lépés az úton."
Sosem értette ezt… egészen mostanáig. Ahogy ő maga is mélyen meghajolt, érezte, ahogy könnyek csordulnak le az arcán, ahogy immár tisztelt ellenfelére tekintett. Miatta győzött, de nem csupán itt diadalmaskodott, hanem a lelkében dúló csata mezején is.
A kard útja kivezette az évek óta ott burjánzó sötét erdőből, felszabadította a gaz fojtogató szorításából. Életében először, tényleg elégedett volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése