2017. december 10., vasárnap

Békésy Anita: Halálkeringő +16




– Nagyon jól keringőzik! – jegyezte meg Dávid. Partnere lesütötte a szemét, halványan elmosolyodott, kis gödröcskékkel az arcán pillantott fel újra.
– Köszönöm! – búgta kellemes alt hangján. – Ön sem panaszkodhat! Úgy érzem, több van e tánctudás mögött egy egyszeri szalagavatónál.
Dávid halkan felnevetett. – Jól sejti! Hat évig jártam társastáncra.
– Igen, érezni abból, ahogy vezet.
Dávid nem válaszolt, a lány arcát fürkészte, egészen sötét, már-már fekete szeme idősebbnek láttatta a koránál, pedig biztos volt benne, hogy nincs még huszonhárom éves. Ismeretlenül is elragadónak gondolta, le sem bírta venni róla a szemét. Dávid körül elmosódott a tánctér, csak színes foltokat érzékelt a körülöttük keringőző bálozókból, alig hallotta, ahogy recseg alattuk a lakkozott ódon parketta, csak néha ütötte meg a fülét a koccanó poharak csilingelése, míg a csevegő vendégek moraja egybemosódott a zenével. A zene! Dávidnak csak ekkor tűnt fel, milyen szokatlan, maga a ritmus másfélszer gyorsabb, mint a klasszikus keringőké. Úgy gondolta, ez kiváló alkalom, hogy ismét felvegye a beszélgetés fonalát.
            – Ön is észrevette? Adiemus, Song of the spirit! Nem valami megszokott a hasonló rendezvényeken!
            – Valóban különös, de kellemes meglepetés!
            Dávid végignézett partnere hosszú, hófehér nyakán, vékony, szeplőkkel tarkított kecses vállán, majd ismét a lány szemébe pillantott. Hiába az a sok-sok különbség, az összkép mégis megegyezett, Dávid teljesen biztos volt benne, hogy Tamarával táncol.

***
           
            Persze, nem csak azért volt benne biztos, mert a két lány vonásai annyira hasonlítottak egymásra, képet is látott már Tamaráról, de azon még egészen másképp festett. Fekete kisestélyi helyett egy koszos szakadt farmert viselt a fotón, feszes, szépen formált konty helyett két fonott copfban lógott a haja, finom, visszafogott smink helyett erős kontúr futott a szeme körül. Otília sokszor mondta, hogy nem lehet a húga fejével beszélni. Egyik este, mikor ismét Tamara volt a téma, Otília Dávid mellkasára hajtotta a fejét.
– Pedig mennyi mindent elérhetne, ha hazajönne! Kivehetné a részét a családi vállalkozásból, együtt dolgozhatnánk, igazi üzletasszony válhatna belőle!
Dávid csendben hallgatta, átölelte.
– Egyszer majd benő a feje lágya, csak kell neki egy kis idő – sorolta el a semmitmondó vigasztaló szavakat.
– Biztos azért lett ilyen, mert sosem foglalkoztam vele eleget!
– Dehogy! Ez nem a te hibád! Egyszerűen nem vagytok egyformák – suttogta lágyan a fülébe. Közben meg volt róla győződve, hogy a két lány között habitusban nem sok különbség lehet. Otília fejével sem lehetett beszélni. Dávid legmerészebb ötleteit rendszeresen visszautasította. Pedig mindenki tudja, hogy kockázat nélkül nem lehet nagyot szakítani.
            Otília apja egy hatalmas kozmetikai cég fő részvényese volt, a nő pedig a beszerzési igazgató. Dávid egyszerű beszerzőként kezdett. Először egy céges rendezvényen sikerült közel kerülniük egymáshoz, akkor egész este a legforradalmibb alapanyagokról beszélgettek. Dávid kicsit félt, hogy az igazgató el fogja zavarni a fenébe, hogy aznap este ne a munkával fárassza, vagy egyszerűen nem áll vele szóba, de Otília nyitott volt, sőt, úgy tűnt a munkán kívül semmi más nem érdekli. Azt az estét a nő lakásán zárták, Otília vörös karmai élesen karcolták végig Dávid arcát, nyakát, majd az oldalát. Dávid a nő szőke tincseibe kapaszkodott, Otília egyre szorosabban húzta magához, az ágy csak úgy rengett alattuk. A végén Dávid úgy dőlt el, mintha egy maratonon vett volna részt, alig kapott levegőt. Otília bezzeg egyből felpattant. A táskájából egy kis üvegcsét szedett elő. Dávid akkor jött rá, hogy mégis van még valami, ami a főnökét a munkán felül érdekli. Az pedig a kokain.
            – Tudod – jegyezte meg Otília, miután felszívott egy adagot. Erősen szipogott, szőke haját hátrasimította, az orrát masszírozta –, a sikerhez mindig ébernek kell lenni. – Aztán nevetni kezdett. Dávid vele együtt kacagott. Életében először kokainozott, de abban a pillanatban nem tudta, mi a szarra várt ilyen sokáig (leszámítva, hogy egy év alatt sem köhögte volna ki egy ilyen adagnak az árát).

***

            Tamara érezte, hogy partnere milyen erősen, határozottan vezeti. Meg volt róla győződve, hogy ez nem csak a magabiztos tánctudásból ered. Ebben a táncban benne volt partnere egész személyisége. Törtető, határozott, ellentmondást nem tűrő. Tamara ismét a férfi szemébe nézett. Egész különös színezetű írisze volt, barna és zöld keveredett egymással, vad, számító tekintetet hagytak maguk után.
            – Minden évben eljön erre a rendezvényre? – tette fel a kérdést Tamara.
            – Tavaly voltam először.
            – Érdekes, nem emlékszem önre! – blöffölt a lány, majd fürkészőn figyelte partnerét. Várt valami reakciót, bármit, amiből többet megtudhat. A férfi ehelyett csak megvonta a vállát.
            – Tavaly nem volt alkalmam táncolni, jóformán egész végig üzleti tárgyalásokat bonyolítottam.
            Tamarának ezután nem volt hirtelen több ötlete. A sarka kissé megcsúszott, igyekezett stabilizálni a lépteit, a zenére koncentrált, az Adiemus dallamaiba csomagolt bécsi keringő ritmusára, ami sokkal gyorsabb volt, mint a megszokott keringő zenék. Szinte suhantak, szédítően pörögtek a tánctéren. Tamara egy pillanatra oldalra sandított, körülöttük mindenki mosolygott, könnyeden cseverészett, kecsesen ringott. A kisestélyik susogtak, az öltönyöknek csak a színűk tért el, mind egyformák voltak. Kivéve a férfit, akivel táncolt. Neki a legújabb divat szerint szabták az öltönyét, az ing gallérja csökevényes, még a halvány borosta is illett a képbe. Ezen a férfin semmi nem volt szokványos. Tamara pont így képzelte élőben. Eddig még csak egyetlen képet látott róla, mégis biztos volt benne, hogy Dáviddal keringőzik, Otília egykori pasijával.

***

            Tamara már a tízedik osztály végén is tudta, hogy ő biztosan nem kér a rá váró munkából, elvárásokból. Nem akart megfelelni, jól viselkedni, felnőttként főigazgatóságot vezetni. Mikor először kitalálta, hogy inkább Párizsban fejezné be a középiskolát, még nagy örömmel fogadták otthon az ötletét. Persze, menjen Párizsba, fényesítse a francia nyelvtudását, tegyen szert minél több kapcsolatra, minél hamarabb. Nos, Tamara pont így tett.
            Montmartre kevésbé frekventált utcáin lógott, a srácokkal füvet szívtak, graffitiztek, telefonról szólt a Les Cautionneurs rappje, míg ők üvegből itták az olcsó alkoholt. Tamara úgy gondolta akkor, hogy többet haza sem akar menni. Középiskola után a pasijához költözött. Besegített a turista kacatok árusításánál, néha marihuánával seftelt. Úgy érezte, az élet sokkal könnyebb célok és elvárások nélkül.

Egy elhagyatott raktárépületnél ültek, Tamara fiúja épp egy hatalmas rajzot fújt a falra, permetként szállt a zöld színű festék, a telefonról üvöltött a zene.
– Ú! Ez a szám nagyon ott van! – kapott a telefonhoz Tamara, hogy még feljebb vegye a hangerőt, majd visszafordult a két fekete sráchoz, akikkel eddig beszélgetett. – Olyan anyagot vettünk! – Beszéd közben élénken gesztikulált, mint aki minden szavának nyomatékot akar adni, alig látott ki a szemébe húzott sapkától. – Az a neve, hogy Waltz.
– Waltz? – kérdezett vissza az egyik srác, a fejét egészen előre döntötte, mint aki nem jól hallotta, a szemöldöke a magasba szökött.
– Igen, mert ha felszívod, utána csak keringsz.
– Aha! – röhögcséltek a fiúk. – És mennyi?
– Baráti áron adjuk, de várjatok! – Tamara a leharcolt, firkákkal teli hátizsákjában kezdett kutakodni, majd kis alumínium csomagot kapott elő. – Előtte szagoljátok meg! Már az illata is egészen lágy!
A fiúk mélyet szippantottak a marihuána gubacsokból, a lány barátja hátrasandított, arcán elégedett mosoly jelent meg. Tamara alighogy elpakolta a füvet, megszólalt a telefonja. Mikor meglátta, hogy az apja keresi, értetlenül nézte a kijelzőt. Évek óta nem beszéltek, ötlete sem volt, mit akarhat tőle.
– Szia – vette fel bizonytalanul, furcsa érzés volt számára magyarul köszönni.
– Otília meghalt.

            Tamara fájdalmasnak érezte Budapest repterét, mintha a szél is hűvösebben fújt volna az országban. Az apja kiment elé kocsival, szótlanul autóztak hazáig. A lány az ablaknak nyomta a homlokát, figyelte, ahogy a száz éves házak elsuhannak mellettük. Olyan volt a város, mint Párizs kicsi mása, mintha ő maga kinőtte volna Pestet. Egész este nem szólt senkihez, és nem is próbált senki beszélgetni vele. Csend telepedett a hatalmas házra. Tamara Otília egykori szobájában töltötte az éjszakát, képeket nézegetett, elterült a hatalmas ágyon, amin még a nővére aludt, mikor otthon lakott. A szoba üres volt, néhány ruha állt a szekrényekben, amit a testvére otthagyott, egy-két érdektelen könyv, illetve még valami. Tamara egy vaskos, bőrborítású füzetet talált az ágy alatt. Otília nem rég rejthette el. Feljegyzések, képek voltak benne, például egy fotó Dávidról. A lány egész este nem aludt, egy olvasó lámpa és egy alma társaságában lapozgatta a kis naplót, meztelen talpát összedörzsölve ide-oda ringatta a lábát.
Másnap közölték velük a boncolás eredményét. Minden jel arra utalt, hogy Otília kokaint fogyaszthatott, amibe mosóport kevertek. A nyomozást lezárták, ennyi. A rendőrök szemében egy gazdag drogos volt, aki rossz dílerrel kezdett.

***

            Dávid finoman vezette Tamarát. Igazán különlegesnek gondolta, hogy ő volt az egyetlen a családjából, aki ma este eljött, holott eddig ő volt az egyetlen, aki azelőtt sohasem. Eközben nem ment ki a fejéből a kérdés: „Érdekes, nem emlékszem önre!” Már hogy a fenében emlékezhetne? Mégis miféle reakciót várt erre? Ez a lány ma este nyomós okkal érkezett, Dávid ebben egészen biztos volt. Egy-egy pillanat erejéig mintha meglátott volna Tamara tekintetében valamit. Nehéz volt megmondani, mégis milyen érzelmeket takarhat, ahogy a lány egy pillanatra összehúzza a szemét, mélyen rámered, óvatosan megnyalja az ajkát. Nem olyan lassú érzékiséggel, inkább türelmetlenül, mint aki legszívesebben a térdén dobolna, ha szabad lenne a keze, így jobb híján ez maradt. Olyan volt, mint aki vár. Igen, Tamara valamire várt, Dávid azonban nem szeretett várakozni. Úgy döntött, jobb híján puszta kézzel varrja el ezt a szálat, de azt semmi esetre sem fogja hagyni, hogy egy utcai kis suhanc beleköpjön a levesébe. Óvatosan a terasz ajtó felé kezdett Tamarával keringeni. Aztán majd elmennek egy romantikusnak álcázott sétára. Nem lesz itt semmi gond.
            Megszorította a lány kezét, finoman forgásra kényszerítette. Tamara engedelmesen követte, kecses mozdulatokkal megpördült a tengelye körül, aztán szépen visszafordult Dávid karjaiba. A férfi érezte, hogy halványan kiül az arcára az elégedettség. Abban bízott, pont úgy fogja követni az irányítását odakint, akárcsak idebent, hogy megilletődik, és nem mer ellenállni. Tamara ezzel szemben nagy, ártatlan szemekkel meredt rá. Dávid érezte, ahogy a saját vérnyomása emelkedik. Zavarta, ahogy próbálják megvezetni. A lüktető halántékával nem törődött, igyekezett megnyugodni, igazán nem kívánta, hogy még a tenyere is izzadni kezdjen, hisz aggodalomra, idegeskedésre semmi ok, bárhogy is próbálja ez a lány átejteni, itt még egyelőre ő vezet. Ami azt illeti, mindvégig ő vezetett.

***

            Dávid nem sokáig maradt egyszerű beszerző. Otília, miután meggyőződött szakmai (és egyéb) rátermettségéről, főosztályvezetővé léptette elő. Ez nem csak lényegesen több fizetéssel járt, mint az addigi beosztott munkakör, de lényegesen több felelősséggel, azaz lehetőséggel. Dávid nem viselkedett mohón, mindig csak egy kicsit csípett le a beszerzésekre szánt összegekből. Nem volt nehéz, egyszerűen megkereste a legolcsóbb beszállítót, majd Otília előtt prezentálta a második legolcsóbbat. A különbözet a megrendelés volumenével ingadozott. Egy-két tízezertől akár egy-két millióra is rúghatott. Dávid úgy volt vele, mint az a közhelyes mondás: „ki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli”. Márpedig ő jól megbecsült minden apró nyereséget, amit le tudott csípni egy-egy megrendelés során.

            A baj egy buja estén történt. Az épületszint már kiürült, mikor ők még mindig bent voltak. A nagy munka nagy szexbe csapott át. Dávid saját irodája szekrényének nyomta Otíliát, a felső polcról leugrott egy vaskos mappa, de ők nem törődtek vele. Az irodába csak a város fényei nyújtottak némi félhomályt. Dávid Otília nyakát szívta, míg a nő a hátát kaparta. A csúcs előtt még egy váza megcélozta a halványkrém színű parkettát, hogy csörömpölve kísérje zihálásukat.
            – Jó nagy rumlit csináltunk! – nézett körbe Otília kuncogva, miközben félresöpörte szőke tincseit az izzadt homlokáról.
            – Igen, de nem bánom.
Amíg Dávid felkapcsolta a lámpát, Otília lehajolt a mappáért, összesöpörte a kiszóródott tartalmát. Dávid csak ekkor vette észre, mit is sikerült leverniük. Az izmai egészen megfeszültek, mikor látta, hogy Otília pillanatokra megáll, bele-bele olvas, majd kérdőn ránéz.
            – Füstbe ment tervek, megbízhatatlan cégek, ne is törődj vele! – legyintett könnyedén, aztán Otília mellé kuporodott, hogy gyorsabban végezzenek. A nő akkor úgy tűnt, nem is törődik vele, másnapra azonban a mappa eltűnt Dávid irodájából. Ezek után nem volt mit tenni, kénytelen volt beszökni Otília irodájába, visszalopni a mappát, majd egy kis mosóport keverni a kokójába.

***

            Tamara érezte, ahogy Dávid erősebben szorítja a kezét, engedelmesen követte a férfit, hagyta, hadd pördítse meg őt a tengelye körül, hadd higgye, hogy ő irányít. Minél tovább gondolja azt, hogy az ő kezében vannak a dolgok, annál jobb. Azt is látta, hogy lassanként egyre közelebb kerülnek a terasz ajtajához. Talán kettesben szeretne sétálni? Tamara ismét Dávid szemébe nézett, a férfi tekintete még ördögibbnek tűnt, mint azelőtt, tenyere enyhén izzadt. Tehát ideges. De vajon mitől? Tamara egyre biztosabb volt benne, hogy táncpartnere valamit tervezhet. Talán ő is tudja, hogy kivel táncol?  Az emberek kellemes hangon csevegtek körülöttük, úgy tűnt, ma este mindenki jól érzi magát. Könnyed, csilingelő nevetések úsztak el mellettük, a terem ragyogott a kristálycsillárról szétszóródó fényözönben, kintről lágy, meleg fuvallat szökött be. Milyen kellemes este – gondolta Tamara. –, és milyen kellemes emberek! Azon töprengett, túl szép ez az egész bál ahhoz képest, hogy ő itt egy gyilkossal táncol. Járják ezt a halálkeringőt, játsszák ezt a végzetes „Ki nevet a végén”-t, mindenki jól érzi magát körülöttük, miközben kettejük közül ma valaki biztosan meg fog halni.
           
***

            Miután megtalálta a naplót, Tamara egész este nem aludt. Pár szót, halvány utalásokat talált csak arról, hogy Dávid sikkaszthat. Otília biztos nem akarta azonnal a férfi fejéhez vágni, mire jött rá, valahogy meg akarta oldani, azért kezelte ennyire bizalmasan. Tamara jelezte az ügyet a rendőröknek, akik lefoglalták a naplót, azóta pedig az égvilágon semmi sem történt. Sem egy előállítás, kihallgatás, semmi. És ennek már két hete. Nem volt mit tenni, személyesen kellett intézkednie.
            A cég minden évben rendezett egy bált a felsővezetők és a legfontosabb ügyfelek számára. A családból abban az évben természetesen senki nem kívánt megjelenni. Tamara még soha nem vett részt azelőtt ezen a rendezvényen. Hatalmas pénzszórásnak tűnt az egész, ráadásul, mivel nem szerepelt a meghívottak listáján, külön belépőt kellett fizetnie, amit alig bírt összekaparni. Az apjától mégsem kérhetett, mit mondott volna neki?

Mikor belépett az ódon, elegáns épületbe, először megtorpant. Úgy érezte, mindenki őt nézi, hogy kilóg ebből a tömegből. Pont úgy nézett ki, mint bárki más, mégis úgy érezte, mintha most is a szakadt bőszárú farmerében állna itt, egy nagy kapucnis pulóverben, mintha a farzsebéből kilógna a festékszóró. Tett egy lépést, egészen meglepődött a könnyű selyem érintésétől a lábán. Hiszen szépen felöltözött, indulás előtt többször is ellenőrizte a megjelenését, még fodrásznál is járt. Tekintetével követett egy magas, csinos lányt, aki pezsgővel kínálta Dávidot. Tamara elmosolyodott, majd belépett a bálterembe, ahol leült egy üresen álló székre. Dávid épp letette a kiürített poharat a pultra, mikor találkozott a tekintetük. Határozott, gyors léptekkel indult el felé a férfi, hogy aztán lágy hangon szólítsa meg:
            – Szabad egy táncra?

***

            Kiléptek a teraszra, a kastély hatalmas, jól ápolt parkja most éjsötéten tátongott előttük.
            – Elinvitálhatom egy sétára? – érdeklődött Dávid. Elengedte Tamara derekát, felajánlotta a karját. Tamara lepillantott Dávid karjára, majd visszanézett a férfi szemébe. A lány arcáról eltűnt a mosoly, mintha Dávidéra telepedett volna át, a férfi egészen vidám ábrázattal nézett vissza.
            – Persze! – nyögte ki Tamara, óvatosan Dávidba karolt, majd tovább meredt rá, mint aki nem bír mozdulni.
            – Nagyszerű! – Dávid tett egy lépést, Tamara látta, ahogy megindulnak a park felé, az éj sötét felé, a halál felé. Újra visszafordult Dávidhoz, a férfi még mindig vigyorgott, aztán megtorpant. A gallérját igazgatta, köhögni kezdett, egészen belegörnyedt, úgy kínlódott, a feje vöröslött, az ajka egyre lilább színárnyalatot vett fel.
            – Úr isten! Orvost! Valaki! Orvost gyorsan! – kiáltozott Tamara. Többen kiszaladtak teremből, néhány fontoskodó szinte arrébb lökte, hogy azt a minimális elsősegély tudását is bemutathassa, aminek a halvány emlékeivel még rendelkezett. Tamara figyelte a nyüzsgő, okoskodó embereket, ahogy egymást túlszárnyalva próbálnak mindent jobban tudni. Közben hátrébb lépett, az ajtóban ott állt az a magas csinos lány, aki pezsgővel kínálta Dávidot. Egy feszült pillanatig egymásra néztek, akár a titkos ismerősök, majd mind a ketten visszafordultak a földön haldokló Dávid felé. Hamarosan meghallották a sziréna hangját.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése