Egyedül állt.
S arcán szivárvány kavargás.
Ha élt is még benne némi remény,
Ha nem ölte meg a sarki kéj,
Csontos és száraz lett,
Annyi rosszat megélt szegény.
Oly szilárd volt,
S lágysága mégis eget rengető!
Több ezer férfinek ő volt a Nő,
S meghajolt.
Átadta lelkét e különös ködvilágnak,
Borzalmas szenvedést okozva magának.
Ó, nem tudom...
Nem tudom, mit mondott magának, mielőtt megjelent.
De az tudom, hogy elvált férjek,
Örjöngő feleségek siralma az övé.
S mégis tiszta, rendületlen volt
És jót akart mindig, ameddig élt.
Kérlek, szeress!
Szeme súgta, s most ezt tombolja minden!
A ráragadt gyászos vágyakból, csorgó fehér folyamokból ordít,
Mert érzéketlenül, éhes gyermekként rontanak rá ma is!
Bemocskolják a képet, amit a természet festett,
De nem hagyhatod, nem!
Ostoba zenékben, hatalmas plakátokon virít,
Hogy szent istenasszony testét keresztre feszítik.
Az elesett könyörög... az embereknek tetszik
Kezüket mossák, s a hasukat tömik.
Kérlek, szeress!
Súgja egy messzi hang.
Az ember térdre hull, a halottak hallgatnak.
Az eltűnt lányok mint sárba hullt virágok
Zihálnak lassan.
Az idő leomlik...
A csendből is ez ordít:
Szeress!
Kérlek, figyelj! A szemed előtt zajlik!
Legyél ott, ha kell, akármi történik!
Legyél a nő mellett! Emeld fel, ha megbicsaklik!
Szeress és védelmezz! Ezért vagy te Férfi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése