2018. március 10., szombat

Békésy Anita: Oului rejtély


  

A kanálból kiömlő vizet hangos sistergés követte, a szauna megtelt tömény gőzzel. Orromat betöltötte a friss kenyér illata, amit a vödörbe kevert sörnek köszönhettünk. Barnabás visszahuppant mellém, majd végre mind a ketten szisszentettünk egy-egy Karjalát. A hideg sör egészen frissítően hatott a száz fokos szaunában, így elviselhetőbb volt a hőség.
– Mit gondolsz, mi állhat a dolgok hátterében? – kérdeztem Barnabást, aki egy darabig maga elé meredt.
– Nem tudom. Az a múlt heti francia öngyilkos lett, az egészen biztos, őt kizárhatjuk az események láncolatából, nem ide tartozik.
– És a többi?
Barnabás felvonta a szemöldökét, és széttárta a karját. – Eltűntek.
– Ez képtelenség! – mondtam, pedig tudtam, hogy így történt. Az egész erasmusos társaságra rányomta a bélyegét a sok különös eset. Mindenki komor volt, a tekintetekbe beköltözött a félelem. Láttam lent a mosodában, az iskola folyosóján, vagy a boltban.  Valahányszor összefutottam valakivel, csak feszült pillantásokat váltottunk, miközben mindenkin jól látszódott, hogy azon töpreng, vajon ki lesz a következő. Többen meg is szakították az ittlétüket, összepakoltak, és hazamentek. Marikka a múlt héten összehívta a csapatot, hogy biztosítson minket, nincs mitől félnünk, az esetek egytől-egyik egyediek, nincs közöttük összefüggés, ne felejtsük el, hogy Finnország a világ egyik legbiztonságosabb helye. A mi folyosónk is teljesen kihalt, hazament a magyarok egy része. Az ötödik emeleten összesen hárman maradtunk, mi Barnabással, illetve egy német csaj, Lina, de vele sem éreztük többen magunkat. Az a lány rendszerint egyszer csak úgy megjelent, sosem hallottuk sétálni, csak ott termett a konyhában, vagy a folyosón, esetleg lent a mosodában. Nem jött le velünk szaunázni sem, hiába hívtuk. Ki tudja, talán szégyenlős.

Ha arra gondoltam, hogyan is indult a félév, még nyomasztóbbnak tűnt a hangulat. Eleinte nagy bulinak ígérkezett az egész. A hajnali járattal érkeztem. A repülőből kiszállva szó szerint az arcomra fagyott az öröm. Minden légvétellel éreztem, ahogy jégréteg képződik az orromban, a leheletem hóvá vált a hajamon, a szempillámon, gyakorlatilag minden, aminek folyadéktartalma volt, azonnal megfagyott.  A reptér üres volt, alig páran lézengtek, egy ázsiai srác a csomagjain elfeküdve aludt. Már járt a busz a város irányába, hatalmas fenyvesek mellett haladtunk el, miközben a rádióból valami finn mulatós zene szólt. Az autóúton sávokban állt a száraz, por állagú fagyott hó, az alakja az elsuhanó autók kavarta légáramlattal változott.
Keresztülmentünk az apró belvároson, de az is teljesen kihalt volt ebben a korai órában. Csak néhány kerékpáros lézengett az úton. Finnország elsőre sötétnek, fagyottnak, és kihaltnak tűnt. Úgy éreztem akkor, hogy ennél barátságtalanabb helyre nem is érkezhettem volna.
Másnap persze kiderült, hogy vannak még kint magyarok rajtam kívül, így az orientációs napra már együtt mentünk. Az hamar eldőlt, hogy nem érdemes buszra szállnunk, hiszen már egy jegy is borzasztóan drága volt. Az is rögtön szemet szúrt, hogy errefelé a legtöbben biciklivel közlekednek, de akkor még számunkra valami különleges extrém sportnak tűnt ilyen hidegben tekerni. A gyaloglás mellett döntöttünk. Alppilából az egyetemre az erdőn keresztül vezetett az utunk. Reggel nyolckor még nem kelt fel a nap. A közvilágítás végénél én megtorpantam. Nem akartam elhinni, hogy nekem tényleg be kell lépnem abba a sűrű sötét erdőbe. Barnabás előkapott egy elemlámpát, a fényében kirajzolódtak a hófödte hatalmas fenyők. Csak azt sajnáltam, hogy ebben a hidegben már nem érezni az illatokat. Úgy képzeltem, igazán kellemes lehet.
Elindultunk a gyenge lámpafényben, talpunk alatt ropogott a hó.
– Azt mondják, az északi emberek a kéknek sokkal több árnyalatát tudják elkülöníteni, mint mi – mondta Barnabás.
– Nem csodálom – biccentettem, és közben a vékony kis fényben azt vizsgáltam, hogy a fehérnek is sokkal több árnyalata van, mint azt valaha hittem volna. A havas ösvényen egy rozsdás színű mókus szaladt át előttünk, a többiek megtorpantak, mutogattak. Én azon gondolkoztam, hogy bírja szerencsétlen ezt a hideget.
Meglepően hamar kijutottunk. Mire ismét felcsillant a lámpák fénye, már ott álltunk az Yliopistukatun, azaz az „Egyetem utcán”. Indulás előtt sokat olvasgattam Finnországról, de nem bírtam elképzelni, milyen az, amikor csak fél tizenegy felé kezd pirkadni, és már délután kettőkor sötétedik, nem számítottam rá, hogy egy egész erdőn kell keresztülvágnom az egyetemhez és a finn akcentus is meglepetésként ért. Mikor az egyetemi rendszer taglalásakor elhangzott, hogy „szüsztem”, vagy hogy „inglisz” kis híján hangosan felnevettem. A terem csarnokszerű kialakítását figyeltem. A tartóoszlopok, illetve csővezetékek fedetlenül futottak, különböző színűre mázolták mindet, kicsit olyan volt, mintha egy óriási legóházban ülne az ember.
– Üdvözlök mindenkit, a nevem Marikka Seppä, én vagyok a Környezetmérnöki tanszékvezető, ő pedig itt a helyettesem, Marika Norja. – Egy apró, vizenyős szemű hölgy állt meg velünk szemben, oldalán egy valamivel fiatalabb, és dekoratívabb, de hasonlóan kistermetű nő. – Így tudnak minket megjegyezni, én vagyok Marikka, dupla k-val, ő pedig Marika, egy k-val. Tudom, most önöknek ez nagyon hasonlónak tűnik, de higgyék el nekem, van különbség – nevetgélt, miközben a szeme olyan apróra szűkült, hogy azon gondolkoztam, vajon kilát-e még.
Miután Marikka befejezte a Környezetmérnöki tanszék, illetve a választható tárgyak ismertetését, végre szünetet tartottunk. A szűk folyosón egymás mellett sorakoztak a fehér lepellel fedett padok, amiket megpakoltak teával, riisipiirakkával, a finnek jellegzetes rizses süteményével, hozzá különböző ízesítésű vajak álltak rendelkezésre, mindenféle zsírtartalommal, laktózzal, és laktózmentesen, illetve a finnek körében annyira népszerű hosszúkávéval. Ez utóbbiba azonnal beleszerettem. Később, miután hazajöttem, vettem egy olyan kávéfőzőt, amivel el tudtam itthon is készíteni magamnak.
Kávézás közben igyekeztem összeismerkedni a többiekkel. Három francia srác az esti bulit tervezte. Ők egy kicsit szerencsésebben kaptak kollégiumot, itt laktak az Yliopistokatun, közvetlenül az egyetem szomszédságában. Irigyeltem, hogy nekik nem kell erdőben kirándulniuk majd minden reggel, és minden délután, de hát úgysem tudtam a helyzettel mit csinálni. A fiúk már arról beszélgettek, ki mit vigyen, illetve, hogy honnan szerezzenek hangfalat. Utólag visszagondolva furcsa érzés, hogy később közülük ketten eltűntek, egy pedig öngyilkos lett.

Barnabással megittuk a sörünket, aztán kimentünk a zuhanyzóba. Kinyitotta az ablakot, jeges hideg ömlött be hozzánk. Nagy adag havat lapátolt be, hógolyókat gyúrt, sorra halmozta őket a fehér csempére. Felkaptam egyet én is, ledobtam a lepedőm, és bedörzsöltem magam a fagyos hóval. Barnabás ugyanígy tett. Ott álltunk egymással szemben anyaszült meztelenül, de nem néztünk a másikra. Ez egy tipikus finn szokás, amihez meglepően könnyű alkalmazkodni. Arra jöttem rá, az itt eltöltött pár hét alatt, hogy a szégyenlősség talán nem annyira önmagunkból, mint a környezet elvárásaiból ered. Azaz, azért takarjuk a meztelenségünket, mert mások elvárják, hogy takargassuk. Amint ez az elvárás megszűnik, sokkal fesztelenebbül, nyugodtabban tud az ember ruha nélkül mutatkozni akár nők, akár férfiak előtt.
– Figyelj, van valami, amit még nem mondtam el. – Barnabásra néztem, aki meghökkenve bámult vissza rám. Jó, egyértelmű, hogy nem a legszerencsésebb alkalmat találtam meg ehhez a beszélgetéshez. Annyira még nem voltunk finnek, hogy anyaszült pucéran cseverésszünk egy szauna előterében. – Menjünk vissza, elmesélem – tettem hozzá, miközben magam köré tekertem a lepedőmet, és visszafordultam a szauna irányába.
Leültünk a forró padra. Egy rövid ideig még hallgattam, közben Barnabás felnyitott két sört. Odaadta, én a kezemben forgattam a hideg fémdobozt, azon gondolkoztam, hogyan kezdjek bele.
– Pár napja hazafelé tekertem a belvárosból. Elgurultam a kövér rendőrszobor mellett, végig a Botteni-öböl partján – kezdtem bele lassan, egy hatalmas sóhajt követően. Milyen furcsa azt mondani, hogy az öböl partján tekertem hisz az ilyenkor jobban hasonlít egy hatalmas, végtelen hómezőre. – Természetesen már sötét volt, délután három óra is elmúlt. A tenger fekete végtelennek tűnt, Pikisaariról, a közeli szigetről érkező fények olyan távolinak hatottak, mintha Svédországban égnének. – Itt megálltam egy pillanatra. Most jött a történet nehezebb része. – Ahogy felhajtottam a linnansaarii hídra, valami különöset vettem észre. Bent a sziget partján egy alak állt. Csak a torzonborz haját, és görnyedt alakját tudtam kivenni. Vékony testalkata volt, mintha kabátot sem viselt volna. Annyira meghökkentőnek tűnt, hogy inkább leszálltam a kerékpárról, és átmentem a túloldalra, egész a híd korlátjáig, hogy minél közelebbről megnézhessem, mi van ott. Az alak felém fordult, csak a szemét láttam, vörös volt, világított, majd a fényében a fogai is kirajzolódtak. Esküdni mertem volna, hogy vicsorgott. Vicsorgott, és közben engem nézett. Annyira megijedtem, hirtelen kivert a víz, egészen átjárt a meleg, pedig akkor is mínusz huszonöt körül járhatott a hőmérséklet, én mégis izzadtam. Az alak megmozdult, tette felém egy lépést. Akkor úgy döntöttem, ideje menni, fel akartam pattanni a biciklire, de megbotlottam a vázban. Visszanéztem, az alak még közelebb jött. Akkor már szabályosan pánikoltam. Végre, sikerült felülnöm, de a lánc akadt, hangosan kattogott, ahogy nem bírta eldönteni, hova ugorjon. Végre beváltott automatikusan, a lény akkor már egészen a híd alatt állt. Beletapostam a pedálba, a hátsókerék megcsúszott a jegesre fagyott havon. Nem érdekelt, sikerült egyenesben tartanom, állva tekertem, ahogy bírtam. Egyszer még hátrapillantottam, és az alak ott állt a hídon, ott, ahonnan elindultam, de nem jött utánam, csak állt, és nézett. Meg sem álltam Alppiláig. Aznap este tűnt el az első francia srác.
Barnabás nem válaszolt, maga elé bámult. Szégyenkezve beleittam a sörömbe. Talán kár volt ezt neki elmesélnem, hiszen elég hihetetlenül hangzik. Fenének sem hiányzott, hogy őrültnek nézzen.
– Mit gondolsz, mit láthattál? – fordult végül felém. A szemöldökét összevonta, miközben lassan forgatta a kezében a sörösdobozt.
– Van egy ötletem, de az még vadabb, mint maga a történet. – Leszegett fejjel, mosolyogva válaszoltam, de mikor visszapillantottam, Barnabás arca egészen komornak hatott. Mint aki semmi mulatságosat nem talált ebben a sztoriban, és igenis őszintén érdekli, mit gondolok, kit láthattam. – Mennyire vagy jártas az ősi finn mitológiában?
Elkapta a tekintetét. – Fogjuk rá – vonta meg a vállát könnyedén, mint akit mr nem is érdekel a téma.
– Näkkiről hallottál már?
– Igen. Hát te Tuoniről?
Felvontam a szemöldököm, egészen hátrahőköltem. – A halál istene.
Barnabás némán bólintott. – Mielőtt öngyilkos lett, Mathys mesélt nekem valami különös sötét alakról. Eleinte Léo ajtaja előtt látta, aztán Léo eltűnt. Ezt követően Jules közelében vette észre, míg ő is felszívódott. Mathys azt mondta, hamarosan feltűnt a szobájában. Ott állt az ajtóban, majd következő éjjel a csap mellett, míg eljutott az asztalig, és így egyre közelebb Mathys ágyához. Ő azt mondta, attól fél, nem lehet vele mit kezdeni, el fogja vinni, ki tudja hova. Mondogatta, hogy akkor inkább megöli magát, de nem fog vele menni. Úgy érezte, jobban jár, ha maga intézi el a dolgot. Ha úgysincs tovább, ha úgysincs innen jövője, akkor jobban jár.
– És te? – Finoman előre dőltem, észrevettem, hogy a söröm közben langyosra melegedett, gyorsan meghúztam, majd a vizes vödörbe öntöttem a maradékot.
Barnabás a felöntő vizet kezdte kavargatni, óvatosan meglocsolta a szauna követ, amitől ismét mindent betöltött a frissen sült kenyér illat. – Azt hittem, attól őrült meg, hogy eltűntek a többiek.  Bíztattam, hogy keresse fel Marikkát, kérjen segítséget, egy pszichológust, vagy egy doboz nyugtatót, amit akar.
– Mégis azt mondod, hogy nincs összefüggés a franciák esetei között.
– Azt mondtam igen – bólintott lassan, majd felém fordult, sötét tekintetét az enyémbe fúrta, enyhe huncutság bujkált benne. – De utána meghallgattam a történeted.
– Min változtat ez? – A hangom enyhén felcsuklott, a karomat széttártam.
– Sokat. Mathys meséje elég őrülten hangzik, én mégis azt gondolom, ő tényleg látta azt az alakot, és talán maga Tuoni állt előtte.
Beleborzongtam Barnabás szavaiba. Tudtam, hogy így van, hogy a franciákat a halál isten vitte el, én pedig Näkkivel, a vizek szellemével futottam össze. A következő pillanatban mégis belém csapott a felismerés, hogy mi itt most ősi finn istenekről, meg mitológiai alakokról diskurálunk, arról, hogy ők viszik el az erasmusos diákokat, és ebből a szemszögből már szörnyen hülyén éreztem magam.
Barnabás nagy levegőt vett, a szemét is behunyta, mélyet szippantott a szauna súlyos levegőjéből, majd lassan kifújta. A szeme felpattant, egészen elkerekedett, még az orrlyukai is kitágultak. Hirtelen rám pillantott. – Menjünk fel, beszélnem kell Linával.
– Linával? – Egészen meglepődtem. Nem értettem, miről szeretne beszélgetni Linával.
– Majd mindjárt rájössz az összefüggésekre – mondta, aztán lendületesen leugrott a padról, és elhagyta a szaunát. Zaklatottan szólt a hangja.
Mire utána mentem, már pucéran állt a zuhany alatt. Ledobtam én is a lepedőm, és beálltam a mellette lévő fülkébe. A hideg víz felfrissített, kellemesen visszahűtött. Barnabás nem teketóriázott, alig hogy lemostam magamról a tusfürdőt, ő már kilépett az öltözőbe. Elzártam a vizet, és szaladtam utána. Már nem próbált meg többet diszkrét lenni, fél lábát a padra helyezve, gyors mozdulatokkal törölközött. Hiába nem akartam odanézni, sikerült megállapítanom, hogy nem panaszkodhat a méreteire. El is fordítottam a fejem, ezt azért igazán nem illik. Én is törölközni kezdtem, oldalról elkaptam, hogy Barnabás is felpillantott, ő is csak egy rövid időre, majd ismét maga elé nézett. Furcsa. Most állapítottuk meg, hogy egyáltalán nem tűnik hülyeségnek az az ötlet, hogy valami természetfeletti ragadja magával a cserediákokat, olyanokat, mint mi magunk. Talán erről van szó? Most már úgyis mindegy? Végül tényleg az. Magamra kapkodtam a ruháimat, bármiről is van szó, most nincs erre időnk, most még nincs. Aztán majd meglátjuk.
Némán utaztunk a liftben, ami jobban emlékeztetett egy páternoszterre, nem volt saját ajtaja, mellettünk futott a fal. Az egész országban ilyenek a liftek. Barnabással rövid időre találkozott a tekintetünk, szó nélkül meredtünk egymásra, majd ő ismét maga elé nézett, nagyot sóhajtott. Valami megváltozott itt is. Alig, hogy befutottunk az ötödik emeletre, Barnabás, mint akit kilőttek, úgy szaladt a szobája felé, alig értem utol. Egy napilappal a kezében lépett ki, és egyből szólongatni kezdte Linát. Bement a konyhába, én utána.
– Lina! Lina! – kiáltozott. Mikor hátrafordultunk, Lina ott állt a konyhaajtónál.
Barnabás tett egy lépést hátra, hallottam, ahogy nagyot nyel, majd mint aki végre összeszedte magát, halványan megrázta a fejét, sugárzott belőle az elszántság – Te tudsz finnül, ugye? – kérdezte angolul.
– Igen – bólintott Lina.
Barnabás nem szólt többet, elé dobta az újságot, és egy cikkre bökött. Én óvatosan közelebb léptem. A napilap tavalyi volt, ennyit meg tudtam állapítani.
– Mit tudsz arról a Lina Neugebauerről, aki tavaly eltűnt?
Lina felnézett, a tekintete végtelen szomorúsággal telt meg. Halkan válaszolt – Én vagyok az.
– Tessék? – néztem kerek szemmel hol Linára, hol Barnabásra. – De miért gondolják, hogy eltűntél? Miért nem jelentkeztél a rendőrségen?
– Jól sejtem, ugye, Lina? – szólt halkan Barnabás. A kérdés közben meredten figyelte a német lányt, le sem vette róla a szemét. Lina állta a tekintetét, nem válaszolt, mintha azt akarta volna, hogy Barnabás mondja ki, mit sejt. – Te már nem élsz, igaz?
Lina lassan lehajtotta a fejét, halványan megrázta a fejét. – Nem, már nem.
Kissé hátraugrottam, beleütköztem a mögöttem lévő székbe, ami hangos nyekergéssel zöttyent arrébb. A mellkasomban éreztem a sajt szívem. Lina közben nem mozdult, csak maga elé nézett, a tekintetében az elmúlás keserűsége. Rájöttem, hogy beragadt ide, soha többet nem tud hazamenni a családjához, és ez valóban szomorú
– Téged is Tuoni vitt el? – tört ki belőlem a kérdés. A nyelvem alig bírt mozogni, teljesen kiszáradt a szám.
Lina felpillantott, a szemöldökét összevonta, egészen meghökkenve nézett rám – Nem, Näkki. Tuoni a lelkem is elvitte volna a halálba, Näkki csak a testemet ette meg.
Mintha megmozdult volna alattam a föld, egy kissé megszédültem. Éreztem, ahogy a gerincemen végigszalad a félelem, majd a gyomromba is belemar. Hiszen Näkkivel én is találkoztam. Akkor el fog értem jönni?
– Hogy történt? – kérdezte Barnabás suttogva.
– Linnansaarin sétáltam, a parton, mikor szembetaláltam magam vele. Nagyon megijedtem, megbabonázott a vörös szeme, ahogy vicsorgott, és lassan közelített a sötétben. Pikisaari fényeitől lila volt mögötte az égbolt, a halvány világításban szürke színűnek tűnt a bőre. Én alig bírtam mozdulni. Mire menekülni próbáltam, rám vetette magát. Ennyi. Utána, már csak mint szellem tudtam visszatérni.
– És ha valakit nem tudott elkapni, akkor utána megy? Követni fogja? – faggattam.
Lina kedvesen elmosolyodott. – Dehogy fogja, ő a vizek szelleme, csak természetes partokon jelenik meg. Ha valakit meg tud enni, megeszi ott helyben. Ha nem tudja elkapni, megeszik valaki mást.
Nagyon halványan oldódott a feszültségem, de azt nem mondhatnám, hogy teljesen megnyugtatott. Vajon megevett aznap este valaki mást? És akkor hogy lehet mostantól közlekedni ebben a városban?
– Mit gondolsz, miért jelentek meg ezek a régi istenek és régi szellemek?
Lina vállat vont, érdektelenül kibámult az ablakon, ahonnan mi néztünk vissza Barnabással. Most először vettem észre, hogy Lina nem tükröződik. – Itt voltak ők mindig is, csak az emberek egyre kevesebbet foglalkoznak velük. Talán vissza akarják foglalni a régi helyüket, nem tudom. Talán nincs mögötte semmi, egyszerűen vannak ilyen dolgok.
– És hogy lehet ezt megállítani, mi a kulcs? Mit kell tenni?
Lina visszapillantott, arcán vidám mosoly jelent meg, mintha egy nagyon buta kérdés hangzott volna el, amin ő most igen jól mulatott. – Sehogy. Nincs megoldás, antiamulett, egérút. Vagy kiválasztanak, vagy nem. Onnan tudhatod, hogy megúsztad, hogy felültél a haza tartó repülőre, de még akkor sem lehetsz semmiben sem biztos. A végzet utolérhet bárhol, bármikor, nincs életbiztosítás. Ha meg kell halnod, akkor meg fogsz halni.
Erre nem tudtunk felelni. Barnabás még megköszönte a segítségét, aztán visszasétáltunk a szobákhoz.

– Van kedved filmet nézni? – kérdeztem. Igazán nem volt hangulatom egyedül várni, hogy Tuoni talán megjelenik az ajtómban.
– Persze – válaszolt Barnabás. Aznap este nem a filmre figyeltünk. Ahogy a nyelve a számban táncolt, a keze pedig a testemen barangolt, azon gondolkoztam, hogy vajon eddig ez miért nem történt meg? Tényleg szükségünk volt erre a halandóság érzésre ahhoz, hogy végre egymásra találjunk? Néha olyan hülyén működnek az emberek.
Másnap délben, még világosban kimentünk Linnansaarira. Kéz a kézben sétáltunk be a szigetre, a napsütés ragyogott a friss havon, a fenyők fehérbe öltöztek, mint a hóesés, úgy hullott a tűlevelekről a porhó, körülöttünk overálos gyerekek szaladgáltak, ráfutottak a tenger végtelen hómezejére, csúszkáltak, nevetgéltek. Mi elmentünk egészen a nagy tábláig, amin a testvérvárosok irányát, és távolságát jelezték. „SIOFOK 2032 km” mutatta a nyíl. Azon gondolkoztam, vajon Näkki a Balaton partján is fel szokott tűnni, vagy kizárólag a finnországi vízpartokon szedi áldozatait?
– Maradsz még? – kérdezte Barnabás – Vagy inkább hazautaznál?
– Szeretnék maradni – válaszoltam, miközben szorosan hozzábújtam. Linának igaza van, ha meg kell halnom, akkor meg fogok halni, ez Budapesten sincs másképp.
– Akkor együtt maradunk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése