2018. március 10., szombat

Kapuvári Attila: Felemelkedés




Ariel kilépett a kabinjából a fedélzetre, és beszippantotta a hűs, sós levegőt, ami szokásához híven tüsszentésre ingerelte az orrát. A férfit már meglehetősen idegesítették a tüsszögési rohamok, de tudta, hogy nemsokára véget érnek borzalmas napjai, hiszen már csak egy óra és megérkeznek a Felemelkedettek szigetére.
Még most sem hiszi el, hogy itt lehet. Emlékeiben még mindig élénken élnek az orvos szavai:
– Maga egyáltalán nem beteg, egyszerűen csak túlnőtte önmagát. Készen áll a továbblépésre.
Ettől függetlenül, az orvos nem volt képes feladni valami fejfájás csillapítót. Ariel már a gondolattól is az állandóan lüktető fejéhez kapott. Megigazította a kitűzőjét, majd kisétált a hajó kilátórészéhez, végigsimította a tükörsima, fehérre mázolt korlátot, majd egy pontban megállt, és kereste azt a kis zöld pontot, ami felé közeledtek.
Azonban amikor a horizontot kémlelte, szeme megakadt egy tőle pár méterre álldogáló nőn. Fehér kardigánját és aranyszőke haját finoman lobogtatta a tengeri levegő. A nő észrevette, hogy figyelik. Egy kedves mosollyal üdvözölte a férfit, majd odasétált Arielhez.
– Hát nem csodálatos ez a látvány! – áradozott a nő. – Mi lesz, ha mindezt majd fentről figyelhetjük.
– Szerinted, ha felemelkedünk, ezt mind láthatjuk oda fentről?
– Oh, Ariel, kedvesem! Még szép!
Ariel hirtelen összerezzent. Vajon honnan tudja a nevemet, és miért beszél ilyen furán? Talán valami erősebb bogyót szed a fejfájására? A nő bizonyára látta Ariel szemében a zavarodottságot, ezért szándékosan a saját kitűzőjére mutatott.

Natasa Chenkova
Oroszország

Ariel kissé elpirult, de túltette magát a megrázkódtatáson, majd azt kérdezte:
– Te kiket hagytál hátra?
Natasa, rutinos gyorsasággal azt felelte:
– Tíz gyerekemet és három férjemet. A szüleim még tinédzser koromban emelkedtek fel. – A nő arcán megtörni látszott a szüntelen boldogság, azonban egy pillanattal később visszatért belé a ragyogás. – Ők voltak a legszerencsésebbek, akiket ismerhettem.
– Miért?
– Mert egyszerre hívták el őket a Felemelkedésre. Olyan csodálatos lehet!
– Mármint a felemelkedés? – kérdezte Ariel.
– Még szép. Az a sok könyv, amit erről írtak. Szinte már látom magam előtt, ahogyan energiává változom, valami magasztosabb lénnyé. Ez lehet a legcsodálatosabb dolog, amit egy ember manapság magának kívánhat.
Ariel a megkönnyebbülés és a bűntudat bűvös elegyét érezte kavarodni a gyomrában. Nem tudta eldönteni, vajon a szégyen hatalmasodik el maga fölött, hogy elhagyta két csöpp gyermekét, vagy a határtalan izgalom, ami a felemelkedés misztikuma váltott ki. Végül az utóbbi győzedelmeskedett, és azt kérdezte:
– Milyennek képzelted el?
– Oh, hát… – majd hirtelen a hangszórókból egy érces férfihang szólalt meg.
– Kedves vendégeink. Itt a kapitány beszél. Kérem önöket, készüljenek fel az érkezésre. Fél óra múlva kikötünk a Felemelkedettek szigetére!
A nő a férfi felé fordult, majd azt mondta:
– Nem akarlak megijeszteni vagy ilyesmi, de nagyon jól esne számomra, ha ezt az egészet együtt csinálhatnánk. Rendes embernek tűnsz.
Ariel kissé meglepődött, de végül is érthető volt a nő kérése. Neki sem volt semmi kedve egyedül végigcsinálni ezt.
– Rendben. Megegyeztünk.
– Csodás! – felelte a nő örömittasan, majd elrohant. Ariel visszafordult, most már a tisztán kivehető szigetet kémlelte. Még jó, hogy én már összepakoltam, gondolta magában, majd elégedetten támaszkodott rá teljes testével a korlátra.
Ahogyan a hajó egyre közelebb merészkedett a szigethez, Ariel annál több részletett vett ki belőle. Először azt, hitte, hogy a sziget csak egy nagy hegyvonulatból áll. Aztán észrevette, hogy az egy kimagasodó zöld paca igazából kettő. Az egyik hozzájuk közelebb, a másik feltehetőleg a sziget túlsó felén magasodott ki. Aztán Ariel mást is észrevett. A sziget körül jó kéttucatnyi ugyanolyan hajó sorakozott, mint amin jelenleg ő is utazott. Csak nem lekéstük a partit?

Ariel és Natasa a többi utassal együtt várakoztak a hajó gyomrában, amikor a fémszerű anyag, ami a hajó burkolatát képezte, egyszer csak eltűnt előttük egy tízszer öt méteres nyílást képezve. Ariel képébe belecsapott a sós levegő, és ismét elkapta a tüsszentés idegesítő érzése. A frissen képzett bejárat előtt kedvesen mosolygó indiai férfiak és nők várakoztak. Ariel a többieket követve átlépte a hajó határát, és követte az előtte lévő sort, ahova önkénytelenül is beállt. Ariel elképedve figyelte az alatta lévő anyagot, amin jártak. Sokszor hallotta már a hírekben, hogy ezt a multianyagot már számtalan helyen alkalmazzák, és hogy félig energiából félig valami újonnan felfedezett anyag ötvözetéből áll, de nem hitte, hogy egyszer maga tapasztalhatja meg, hogyan is működik. Ekkor esett le neki, hogy maga a hajó is ebből épülhetett, bizonyára az utasok elkápráztatása miatt.
– Üdvözlöm a szigetünkön. Hirának hívnak. Kérem, nyújtsa ide a bal kezét, hogy megtörténhessen az azonosítás.
– Ariel miközben a kezét tartotta, azt mondta: – Úgy képzeltem, hogy maguknak valami kimondhatatlan indiai nevük lesz, de úgy látszik tévedtem – mosolyodott el zavartan.
– Az igazi nevem Aadhira Padnamabhan – vallotta be, majd a nő karjára felcsatolt adatkomon megjelent Ariel fényképe és az azonosító adatai. – Üdvözlöm Ariel! Érezze magát kellemesen nálunk, és sok sikert a felemelkedéshez!
– Köszönöm!
– Nagyon szívesen. Ha megkérhetem, haladjon tovább, még sokan vannak hátra.
– Persze, hogyne. – Ariel tovább haladt az átlátszó szilárd anyagon, ami egyenesen a partra vezetett. Úgy kétszáz métert tehetett meg, amikor talpával a szigetre lépett. A körülötte lévők határozottan egy a part szélén lévő ösvényen indultak el felfele. Többet nem tehetett, felvette a hátizsákját, és követte a tömeget.

Az ösvény kis emelkedőkkel, de viszonylag lankásan vezetett keresztül a dzsungelen. A tömeg libasorban haladt, Arielt fél távon megtalálta Natasa, így együtt folytatták útjukat. A nő arról fecsegett a hátra lévő úton, hogy milyen gyönyörű ez a hely, de sajnálja, hogy egyetlen egy állatot sem látott még. Ariel persze próbált szóhoz jutni, de esélye sem volt Natasa mellett. A nő egyfolytában a felemelkedésről és arról beszélt, hogy milyen varázslatos ez a hely. Amikor felértek a fennsíkra, Ariel megpillanthatta a helyet, ahol földi életének maradék idejét fogja eltölteni. Az ösvény egy faluba vezetett, ahol már várhatták őket, hiszen még ilyen távolról is lehetett hallani a helyiek muzsikáját. Az út egy nagy füves pusztán futott keresztül, a növényzet az emberek derekáig ért, így Arielék nem vehették észre a feléjük osonó idegeneket sem. Éppen Natasa építő kritikáját hallgatta a helyi zenei ízlésről, amikor egy szőrös valami ugrott elé. Ariel ijedtében hátrahőkölt, de ekkor Natasa az alak és a férfi közé lépett, és egy határozott mozdulattal leütötte. A szórakozott tömeg, akik már közben üdvözölték ijesztő jelmezbe bújt társaikat, és beszélgetésbe elegyedtek velük, hirtelen elcsendesedtek, és Arielt, Natasát és a kiterült idegent nézték. A sor elejéről odaszaladt egy hasonló jelmezbe bújtatott alak, levette a saját, majd a kiterült társa maszkját, és elkezdte az arcát paskolni. A guggoló férfi felnézett Arielre és azt mondta:
– Jól kiütötted, ember! – bólogatott elismerően.
– Ne… Nem én voltam – ismerte be Ariel. – A férfi ezután Natasára nézett, és hangosan felhorkantott.
– Senki sem bánthatja az én Arielemet! – jelentette ki keményen Natasa, és belecsimpaszkodott Ariel nyakába.
A férfi amint meglátta, hogy a társa ébredezik felállt, és odalépett Arielhez.
– Nem akartunk megijeszteni, csupán tréfának szántuk. Az én elborult ötletem volt – mentegetőzött. A nevem Murakami Haruki, Japánból, de hívjatok csak Murának.
Murakami feltette a kezét, mire két társa megjelent a sor hátuljáról, és felsegítették elesett társukat. A japán férfi még egyszer felemelte a karját, és a kezével elkezdett körözni, majd a sor eleje megindult.
Miközben sétáltak, Natasa Arielbe karolva hátul, Mura pedig elöl haladt. Ariel azt kérdezte:
– Te melyik turnussal jöttél.
– Az első hajó már tegnap megérkezett, de a kérdésedre válaszolva, én már az előtt itt voltam.
– A személyzethez tartozol? – kérdezte Natasa kissé meglepődve.
– Nem, sajnos. – Mura hangja szomorúságot tükrözött. Egy nagyot sóhajtott. Ariel látta, ahogyan a férfi válla fel majd lemozdult. – Két éve érkeztem a szigetre, hogy felemelkedhessek, de sajnos nem sikerült. A program vezetője megengedte, hogy itt maradhatok, hátha egyszer… Azóta itt vagyok. A helyiek befogadtak, és azóta segítek a csoportok vezetésében.
Egy perc szünet elteltével Mura felkiáltott:
– Áh, nézzétek, már meg is érkeztünk! Üdvözöllek titeket Katrazisban!
Ariel szeme előtt kitárult a falu látképe. A házak fala abból a fűből volt szőve, ami mellett elhaladtak. Egyszerű vékony falaik voltak. A tetők szintén ebből a fűből készültek, szinte teljesen beleolvadva a környezetbe. A házak szerkezete hol bambuszból, hol a helyi fákból készült, Ariel ezt furcsállta is. Majd amikor már beértek a faluba, felfogta, miért van ez a különbség. A helyiek a fő téren ünnepeltek a kiválasztottakkal, de gyerekeiket a házaik bejáratánál hagyták, hogy üdvözöljék a frissen érkezőket. Ariel megfigyelte, hogy ahol a ház szerkezete fából készült, a gyerekek díszesebb ruhát viseltek, mint ahol bambuszból készült. Biztos azért, mert ezek a családok gazdagabbak lehettek.
Amikor a sor eleje a főtérre ért, az beolvadt a tömeg szövedékébe. A térbe sugárirányban futottak be az utak, négy szélesebb, ezek lehettek a főutak, gondolta Ariel, és tizenkettő keskenyebb. Az emberek igyekeztek átvenni a zene ritmusát, és elvegyülni a tömegben. Natasa még jobban Arielbe karolt, úgy tűnt, nem igen akar tőle elszakadni. Mura felállt a tér közepén lévő színpadra, majd megvárta, míg mindenki felfigyel rá. A tömeg elcsendesedett majd a férfi belekezdett a monológjába.
– Ismét szeretnék üdvözölni mindenkit Katrazisban! Megérkezett az utolsó hajó is, tehát elkezdhetjük a ceremóniát. Ezután, kedves vendégeink, szeretném, ha csatlakoznának a helyiek üdvözlő alkalmához, majd egy óra tájékán a személyzet elkíséri önöket a szállásaikhoz, hogy kipihenhessék az utazás fáradalmait. Eztán másnap kezdetét veheti az a csodálatos folyamat, ami aztán a Felemelkedésbe torkollik.
A helyiek és a személyzet ezután minden Kiválasztottnak egy-egy kókusztálat adott egy érdekes, sűrű, tejszerű itallal megtöltve. Arielhez Hira ment hozzá, és nyújtotta oda az üdvözlő italt.
– Igyunk a Felemelkedettekre! – emelte fel a saját italát Mura.
– A Felemelkedettekre! – ismételte a tömeg, majd mindenki kiitta a saját tálját. Ezután a zene ismét felhangzott, és mindenki táncolni kezdett. Az őslakosok egy kis teret nyerve a tömegben a helyi táncukat járták. Az erős ütemekre csapkották a lábaikat, és ütötték a mellüket. Natasa átadta magát zenének, és ő is elkezdett finoman csapkodni, próbálva utánozni a helyiek elképesztő koreográfiáját. Az egyik fiú felfigyelt erre, és odarohant Natasához, majd beráncigálta a táncosokhoz. A többiek követték a példájukat, és ők is beálltak melléjük. Ariel érezte, hogy mindenegyes lábdobbanás a mellkasában is ver egyet.
Aztán valami szokatlan történt. Ariel elméje elködösült. Érezte, hogy mindjárt el fog ájulni. Még látta, hogy Natasa dobbant egyet, és rácsap a térdére, majd egy kéz ragadta meg a karját és ráncigálta ki a tömegből. Teljesen tehetetlen volt Az utolsó arc, amit látott, mielőtt minden elsötétült, Hira volt.

Ariel lassan kinyitotta a szemeit, elsőre minden homályos volt. Kidörzsölte a tenyerével, de ekkor már nem kellett a tiszta látása ahhoz, hogy tudja, hol van. Az orrát el kezdte csiklandozni a sós levegő, hirtelen felült, nagy sóhajtások közepette akkorát tüsszentett, hogy a csodák csodájára megszűnt lüktető fejfájása ismét visszatért otthonába.
– Egészségére, Ariel!
– Ő, köszönöm? – kereste a hang forrását.
Egy alak mozdult ki az egyik fa árnyékából a Hold világosságába. Hira volt az, az utolsó arc, akit utoljára látott a képszakadás előtt. Megmérgezett? Elrabolt? Mit akarhat tőlem?
– Semmit nem akarok tőled. Nyugodj meg!
– Mi? Te! Mégis hogy?!
– Olvasok a gondolataidban Ariel. Minden felemelkedés előtti ember képes erre.
Ariel nem tudott mit mondani. Kavarogtak a gondolatok a fejében. Francba! Ezt most mind hallja? Hira csak mosolygott. Szépen, lassan odalépett mellé, majd törökülésben leült a homokba. A jobb kezét rátette a ziháló férfi hátára, és azt mondta neki:
– Nyugodj meg! – Ariel legjobban azokat az embereket rühelli, akik arra buzdítják embertársaikat, hogy nyugodjanak meg, mégis, amikor a nő megérintette a kezével, az érzelmeinek zavaros fonalai hirtelen kisimultak. Ariel zihálása alább hagyott.
– Most pedig figyelj ide… Natasa és a többiek veszélyben vannak. Nincs időm mindent elmagyarázni, a lényeg, hogy a lötty, amit kaptatok nem teljesen ártatlan. Van benne valami, amitől a felemelkedésetek felgyorsul, én is csak az előző csapatnál jöttem rá. Nem lehet véletlen, valamit művelnek a felemelkedettekkel.
– És akkor én mit ittam? –  Arielnek csak most esett le, hogy a száját egyáltalán nem használta a beszédhez.
– Kicseréltem az italodat a helyiekére. Szimplán csak azért ájultál el, mert nem bírod az alkoholt – mosolyodott el Hira, majd megsimogatta Ariel hátát. – Na de most mennünk kell! Nincs sok időnk!

Ariel egyik levelet a másik után terelte el a kezével az arca elől. A sűrű dzsungel a sötétségben áthatolhatatlannak tűnt, azonban mivel a tisztás mellett egy elhagyatott ösvényt jártak, gyorsan haladtak. A Hold fénye alig-alig hatolt át a fák lombkoronáján, csak egy-egy pontját tudta megvilágítani az avarnak. Éppen a falu mellett haladtak el, ahol már csak egy két ház fénye tanúskodott arról, hogy a helyiek még nem teljesen tértek nyugovóra.
– Hira?
– Igen, Ariel?
– Hogyhogy képes vagy erre a gondolatolvasós dologra?
– A telepátiára gondolsz? – kérdezte Hira, közben még egy óriási levelet hajtott félre az útjából. – Azt biztos tudod, hogy csak nagyon kevesen lehetnek kiválasztottak a Felemelkedésre, ez azért van, mert az agyunk egy olyan folyamaton megy keresztül, ami lehetővé teszi, hogy nagyobb részét tudjuk hasznosítani. Mint például a telepátia, amit most is végzünk éppen. Azonban ahhoz, hogy felemelkedjünk éveken keresztüli meditációra és gyakorlásra lenne szükségünk. A gyorsító az, ami ebben a vacakban is volt, ezt a folyamatot egy napra lerövidíti. Nem tudom miért, vagy hogyan, de ezt teszi.
– Értem, de még mindig nem magyaráztad el, hogy hogyan vagy képes erre. – Ariel belerúgott véletlenül egy földön heverő faágba, és majdnem elesett. Végül sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Hira nem vette észre, felzárkózott mögé és folytatta. – Azt mondtad, hogy te még az előző turnussal jöttél. Akkor te is olyan vagy, mint Mura?
Hira megállt, megfordult, és lenézett Arielre. Egy fejjel magasabb volt, mint a férfi. Szeméből gyűlölet sugárzott.
– Ő az egyetlen ember az Univerzumban, aki egy kicsit sem hasonlít rám! Értve vagyok?! – mondta most már hangosan.
Arielnek csak annyi ereje maradt, hogy aprókat bólogasson. A nő megfordult, és tovább haladt. Ariel nem szólt többet a nőhöz az út hátra lévő részén. Gondolatait próbálta elzárni előle.
Arielék kiértek a dzsungelből, és felértek az elvonulásra készített épülethez, ami Arielt igazán meglepte, hiszen a ház leginkább egy Sinto szentélyhez hasonlított. Hogy kerülhetett ez ide?
– Régen ez a hely, még Japáné volt, amíg az Indiai Birodalom fel nem vásárolta?
– Felvásárolta? – kérdezte, aztán észrevette, hogy a nő már megint a gondolataiban turkált.
– Mielőtt létrejött volna az Egyesült Nemzetek Koalíciója, a nagy gazdasági hatalmak, mint India területszerzésbe kezdtek, és az eladósodott országokkal ilyen egyességeket kötöttek. Ezért van itt ez a kis kakukktojás.
Ariel furcsán nézett az éppen mellette álló Hirára, aki ezután csak ennyit tudott kinyögni: –Bocsi, csak kibújt belőlem az idegenvezető.
A két alak óvatosan megközelítette az épületet. Hira ment elől. A falnak simulva haladtak a bejárat felé. Amikor már biztosak voltak, hogy senki sincs a közelben beléptek a kapun. A belső udvar teljesen üresen fogadta őket. Sehol nem volt egy lélek. Ariel ezt furcsállta, de végül elengedte ezt a gondolatot.
Hira meglepően magabiztosan haladt a tér közepe felé, ahol egy lépcső vezetett lefelé a föld alá. Ariel ekkor hangokat hallott a kapu felől. Figyelmeztette Hirát, és lefutottak a lépcsőn. Amikor leértek egy hatalmas terem fogadta őket. Tele volt multianyagból készült kapszulákkal. Arielt elborzasztotta a látvány, mindegyikbe egy-egy ember feküdt. Amint felismerte azt, hogy ezek az arcok ismerősek számára, abban a pillanatban döbbent rá, hogy Natasának is itt kell lennie valahol. Minden egyes kapszulát sorra nézett végig, aztán egyszer csak az alakok árnyékait látták meg Hirával közeledni a lejárat felől. Mindketten elbújtak egy-egy tartály mögé, és vártak.
– Ez Mura és még két társa. Ó, Istenem! Nincs esélyünk. Kint katonák várakoznak. Érzem őket!
– Akkor mit csináljunk? – kérdezte Ariel. Ekkor azonban a mennyezetről mindenegyes tartályra multianyagból készült csövek ereszkedtek le, és olvadtak össze a tartályokkal.
– Uram! A 227-es, 108-as és az 56-os alany készen áll a felemelkedésre!
– Rendben – felelte Mura –, akkor kezdjenek is neki.
– Jesszusom! Ez nem lehet, ezt-ezt nem csinálhatják!
–Mi az Hira?! Mit csinálnak velük? – kérdezte Ariel, azonban Hira nem válaszolt! Arca megdermedt, szemei ki voltak dülledve. Ariel óvatosan kinézett a tartály mögül, és látta, hogy az egyik laborköpenyes alak oda megy az egyik tartályhoz, és megnyom pár gombot rajta. Ezután a tartályban lévő ember hirtelen egy fényes masszává alakult, ami ezt követően a csövön keresztül távozott.
– Mura tudja, hogy itt vagyunk! És a 108-as számú alany Natasa lesz!
Ariel egy percet sem gondolkozott. Haragja megakadályozta, hogy bármi mást tegyen. Elindult Mura felé, aki már Natasa mellett állt, azonban amikor már majdnem odaért, a lüktető fejfájás migrénné fajult. A fájdalom térdre kényszerítette, meg se bírt moccanni.
Mura odalépett hozzá, és azt mondta:
  Azt hitted meg tudod menteni a drágalátós barátnődet? Kérlek! Ne viccelj már! Belőle is ugyanolyan üzemanyag lesz, mint az előtte felemelkedettekből! Szerinted mitől mennek olyan sokáig az űrhajóink? Mivel látjuk el a kolóniákat, miből készül a multianyag? De nem! Te csak követsz egy terroristát, aki a megváltaná a világot a szuperkatonáival.
– Nem! Én soha nem tennék ilyet, Ariel! Lehet, hogy az elején így volt, de miután láttam ezt a sok szörnyűséget…
– Csend legyen!
– Ariel! Bízom benned! Lefoglalom Murát, hogy aztán kiszabadítsd Natasát! 2732 a biztonsági kód. Ő az egyetlen esélyünk!
Ariel szorító fájdalma alábbhagyott. Látta, ahogyan Mura arca remeg, és vörösödik a koncentrációtól. Orrából vér szivárgott, úgy ahogyan a vele szemben álló Hiráéból is. Ariel miután felkelt, szembetalálta magát a két köpenyes alakkal. Az egyik előre mozdult, és be akart vinni egy bar horgot, azonban Ariel kitért, és vesén ütötte. Aztán érezte, hogy megszédül. Az a másik alak csúnyán tarkón verte. Ariel az őt támadó ember felé fordult, és gyomorszájon vágta. A férfi levegőért kapkodott, majd Ariel jól fejtetőn ütötte, és a köpenyes összeesett. Ezután Ariel odaszaladt Natasa tartályához, beütötte a számkódot. Natasa abban a pillanatban energiává alakult, és elszállt a semmiségbe.
Ekkor Hira és Mura összeesett, és egy csomó katona özönlötte el a helyiséget. Mind az egyetlen talpon maradt emberre szegezték a karabélyaikat. Ariel térdre rogyott, és várta, hogy a katonák tegyék a dolgukat. Mura feltápászkodott, és azt őrjöngte?
– Öljétek meg!
Ekkor azonban egy égi tünemény ereszkedett le a mennyezetről. Natasa volt az, a felemelkedett Natasa.
– Senki sem bánthatja az én Arielemet! – mondta, és abban a pillanatban nekirontott a katonáknak, akik semmivé foszlottak. Ezután Murának esett, aki azonban beugrott Natasa tartályába, és lezárta azt. Natasa nem tudott bejutni.
Ariel ott állt, és csak nézte az égi tüneményt. Vajon ilyennek képzelhették el régen az angyalokat?
– Ariel! Gyere velem!
Ariel egy nagyot nyelt, és azt válaszolta:
 – Nem lehet. Mi lesz a többiekkel?
– Azzal te ne törődj, Hira már intézkedik!
Ariel hátra nézett, és látta, hogy Hira serényen nyitogatja ki a kapszulákat.
– És mi lesz Hirával?
– Már beszéltem vele. Itt akar maradni, hogy segítsen. Kérlek Ariel! Gyere velem! Had mutassam meg neked az Univerzumot!
Ariel kinyújtotta a kezét, és Natasa ekkor hirtelen átölelte a férfit. Ariel melegséget érzett a mellkasában, szívében pedig határtalan boldogságot. Aztán ő is energiává alakult, és szálltak fölébe, hogy kezdetét vegye csodálatos közös utazásuk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése