Molnár Zoltán: Tavaszi mohikán
Tavaszi mohikán, szerelem pásztor!
De most az égből orkán-zápor!
A szív megszakad,
az élet meg halad!
Jó társ, sehol sem akad!
*
Berki Csabi: A Költészet Napja
Ma egy nemzet emlékezi,
Hogy megszületett a gyermek,
S gyertya lángját sodorhatja
Mind, ki rímből kreált verset.
Ma tapsra méltatott bárki,
Ki bújában pennát ragad,
S keze papírra meredve
Megvallja, mit szája tagad.
Ma dícsértessék a hazug,
Aki feszes mellel köszön,
S ha múlik a publikum,
Egy kivert kutya a kövön.
Ma ünnepe van a túlzón
Buzgó nyughatatlanságnak,
Miben tízezrek örvendeznek
Kevés tucatnyi gyásznak.
De akadnak ma néhányan,
Kiknek ezen nap hasonlít,
Mint a tegnap, tán egy holnap,
Kiknek szíve ma is ordít.
*
Patkány: Bekerült az utolsó szög
Bekerült az utolsó szög.
A Nyulak röhögnek.
Apró, karmazsin csöppek
Alatt nyög a rög.
Talán egyszer.
Talán máshol
Valaki kihantol
És merev testembe lelket lehel.
*
Elizabeth Frics: Vörös tenger
Vörös tenger, fekete fák,
sötétség az úr, ki merre lát.
Némaságnak szava,
szellőknek hangja
lengi be a földet,
hol még a bánat is testet ölthet.
Csodaország földje rejt sok veszélyt,
ezernyi embernek vette már el józan eszét.
Téged ki véd majd meg Alice, kedves?
Ki fogja majd csuklódat, mi véredtől nedves?
Másokban nem bízhatsz, magadat is átvered,
ki életet kínál, halált hoz majd neked.
Kalapos a csészével,
a nyúl gyors léptével,
vigyori macska hazug mosollyal,
a királynők egy országnyi bolonddal,
hőscincér vérző torokkal,
egy vár leomló falakkal,
egy világ ködben, vérben, félelemben,
egy lány könnyekkel fertőzött életben,
egy néma sikoly, hangos üvöltés a szélben.
Ez Csodaország Alice életében.
*
Balázsi Attila: Legszebb álmom
Legszebb álmomban
Veled voltam.
Poros utcákon át mentünk,
Össze-vissza kergetőztünk.
Nem érdekelt minket,
Ki mit gondolt rólunk.
Boldogok voltunk, szerelmesek,
S csevegtünk, álmodoztunk.
Legszebb álmomban
Veled voltam.
Csókolóztunk,
Romantikáztunk.
Ott az utcán,
A hulló esőben,
Mit se tudván,
Hogy mindjárt vége.
Legszebb álmom volt ez,
Sajnáltam, hogy fel kellett ébredjek.
Nem tudom elfelejteni azt az érzést.
Csak egy álom volt, de gyönyörű szép.
*
William Young
1.
Nem a seb mély
Körmét körmönfontan hegyezgeti, a másikra vigyorog.
Az lenéz rá, szája tátva, ha becsukja vicsorog.
Sötétsége körbefonja, beakad a mosolyba,
lerántja azt is magával, a mélybe és a koromba.
Lélegezne a lerántott, elvágja a kötelet,
de ahogy hege nyaldosása után odalent
kuporodik az ugrásra, rájön:
nem a seb mély, hanem a gödör.
2.
Nem a gödör mély
Ugrál, mint a béka, minden levegővétel helyett felbrekeg.
Néhol a könnyek közt egypár megreked.
Fölötte magasan világos kör jelzi a gödör tetejét,
lábát a homokba vájja, így veszi elejét
a végéig és majd sáros körmökkel, de szabadon ha felér...
Egy pillanatra megáll.
Nem a gödör mély, - gondolja - én
vagyok túl alacsony.
3.
Nem én vagyok túl alacsony
Ujjai közt, mint a könnyek, a homok átcsurog.
Ezek az ujjak sziták: minden romot és jót különgyűjtenek.
Ezek az ujjak ostobák: mindent ugyanoda ejtenek.
Azok a szemek citromok: facsarja ökölbe gyűrt kéz,
ezek a könnyek homokszemek: homok minden, idelenn. Mit néz
ott fenn a sok arc olyan furcsán? Mit bámul,
vagy ámul, talán látják, amit nem vett eddig észre -
létra, kötél, lift, teleport,
kurva növesztőszer?
Idelenn minden homok, homok a tenyere: folyton a földet éri.
Homok a térde, csak most nézi
meg jobban és -
"Nem én vagyok túl alacsony, ideje felállni."
- felpattan. Egyet lép,
s kint van a szabadban.
*
Szalay-Bódai Nóra: Férjemnek
A mindenem nekem te vagy!
Levegő, mi életet ad,
hűs forrás, mely szomjam oltja,
minden kortyom megcsókolja.
Nap vagy, testem melengetve,
forrósággal feltüzelve.
A sugarad, mint két karod,
öleli a te angyalod.
Virágos réten száz virág!
Mely pompázatos színvilág.
E rétnek tükrén úgy látom;
gyönyörű az én világom!
Ha sorakoznak fellegek
feketén a rét felett,
dühödt szélként tovafújod!
Ne bántsa senki virágod!
Rétemen vagy, puha pázsit,
mely pihenésre csábít.
Bátran hajthatom le fejem,
mert álmom őrzöd énnekem.
Fényes hold vagy sötét éjben,
hogy lássak a vaksötétben!
Utam mindig világítod,
lépteimet bátorítod.
Éjjel-nappal rám vigyázol,
körbefogsz, mint puha fátyol.
Hálás neked úgy lehetek,
hogy végórámig szeretlek!
Lelkünk, ha majd az égbe száll,
szerelmünk az örök fénybe zár.
*
Tóth Emese: Mint ballagó vándor
Mint ballagó vándor a füves pusztán,
Úgy lehajtom én is mostan a fejem,
S várom a vigaszt mi nem jön tán ma,
Zsebembe rakom mind a két kezem
Magányos farkasként lesi a holdat
Bátor ifjú ki a sztyeppéken él,
És oldalán szablyával vágtat az élen
Éltét ő nem félti, hős halált remél.
S mivé lesz ő Hungária asszonya,
Toporzékoló gyermekké lett vágtázó szél,
Ki bűzös holttesteken keresztül kiált,
Mint egykoron Dsida Babilon vizeinél.
S az a véres ország ott a távolba,
Hitehagyott honfiként a Dunába vetél
Új életeknek új hajtásainál,
Egy áruló nemzet szavain beszél
De közelről felhangzik Ármánynak éneke
Mint villám a gondolatba úgy cikázz,
Jaj, hol lehet szent Szépmező atya,
Ki őrt állva résen a rögre vigyáz?
Méla alázattal hajlanak a hátak,
Az tömeg csendes, rezdületlenül,
Sikoltó némaságban harsona harsant,
Ők pedig álltak rendületlenül
Távol a céltól nincsen már élet,
S mellettem marad a keleti szél,
Tévelygő lelkembe reményt nyújt újra,
Ki gyávának született már sohasem fél
*
Ábel Zsigmond: Légy víg, ha szomorú vagy
Légy víg, ha szomorú vagy,
Légy boldog,ha boldogtalan vagy.
Ne légy szomorú, érezd a boldogság illatát,
érezd a szabadság hajnalát.
Könyörögj,Imádkozz,
Légy sokat Istennel,
kérd a nap áldását,
örülj az életnek.
Vesd meg az emberek csalását,
Örülj, hogy Isten megteremtett.
Élvezd ki az élet ízét,
Élvezd a bor illatát,
annyi jót kaptunk,
mint mézet, mint málnát.
Ne törődj a rosszal,
még, ha rosszat tettél is,
a jóra törekedj ésszel,
kérd a bocsánatot,
s bocsáss meg te is,
hisz így a rendje pedig.
S ezután vagy jó lesz a kedved,
vagy eléggé hamis.
*
Klaus Kellerwessel: Decemberben hajnalban a főtéren
avagy a költő előtt még a szonett se szent
Temetetlen tegnapok, halvaszületett mák,
buzgón megkezdett falsápadt imák
fájnak fejemben, nyújtózok, amíg
templomok falják agyam vak vágyait
Szívembe súg a tél, hogy baj van
hogy rákosak szegény mókusok
s a föld szomorú ráncaiban
fetrengenek lábatlan koldusok
Várnak valakire, valaki másra
egy szebb, jobb, igazabb messiásra,
de én magam is megvagyok
Csak csalfa nyilát szívembe ne lője
áltavasz illatok ócska keringője
különben meghalok
*
Ki szeret még szomorú lenni
ha nem maga a művész
mert a bánata erősebb
mint öröme valaha lesz
néha elmélázhat
nem lenne e jobb normálisnak
néha kívánhatja
bár lenne olyan mint a többi
mégis szomorúnak lenni
alkotni
az az igazi öröm
*
Erdei Barbara: Visszatekintés
Némaságba burkolózott a táj,
Az eszemben a jövőm jár.
Csendes, holdfényes tavaszi este,
A kikelet pár hete köszöntött be.
Előtte tél dúlt, s a múltamra gondoltam,
Végig járva az utakat, melyre sodródtam.
Döntéseim sorozatának következménye a jelenem,
A múltam lezártam, emlék lesz, de nem feledem.
Ha kérdezek választ nem kapok,
A sorsom kovácsa magam vagyok.
Mint az évszakok úgy én is változom,
Közeleg a nyár, de már az őszt is látom.
Itt van, akinek velem kell most lenni,
Egy-egy darabkát a szívemhez tenni.
S én vigyázok az ő szeretetükre,
Mert az életem nem mindig becsültem.
Plátói és hazug szerelmek, hamis barátok,
Ekkor még rózsaszínben láttam a világot.
Megismertem Őt, megváltozott az életem,
S nem mindig a kikövezett útra léptem.
De tanultam a hibákból, tudom mi a bocsánat,
Mert itt volt, de nem értékeltem, kire vártam.
Ha tehetném csak annyit mondanék;
Elnézést minden egyes hibámért.
De nem kell semmit mondanom, átölel,
Soha, de soha nem enged már el.
A szemébe nézek, szeretetet látok,
Tiszteletet, szerelmet és boldogságot.
Én a szívem neki adtam, őt szeretem,
Minden ballépésem ellenére ő kell nekem.
Megtanított az élet, hogy értékeljem,
A halál előtt még kell, hogy éljek.
Némaságba burkolózott a táj,
Az eszemben a jövőm jár.
Csendes, holdfényes tavaszi este,
A kikelet pár hete köszöntött be.
Előtte tél dúlt, s a múltamra gondoltam,
Végig járva az utakat, melyre sodródtam.
Döntéseim sorozatának következménye a jelenem,
A múltam lezártam, emlék lesz, de nem feledem.
*
Szebegyinszki Szilvia: Csak
Csillagot iszom a kávémban,
Csókkal ölel a Nap,
Csábít az ég felé,
Csend szitál vissza rám,
Csípi a nyelvem a zacc.
*
Szabó Zsófi Fruzsina: Írás
Mondják: Az írás tudomány!
Avagy isteni adomány?
Pilleként szállnak el a szavak,
De az írás örökre megmarad.
Írhatok verset vagy novellát,
arról, ki meglelte otthonát.
Írhatok dalt vagy kisregényt,
Hol gyorsan kell formálni az erényt.
De írhatok kusza szálú regényt,
hol minden csoda az enyém.
Hol minden fejezet egy állomás,
előttem lebeg e furcsa látomás.
Helyszínek, szereplők, álmok…
A hős, a gyenge és a bátor…
A gonosz, a jó, a mágus és a tündér…
Ők élnek, míg szívemben dobog a vér.
Van itt misztikus lények sora,
néha szembeszáll velük egy ostoba…
Vámpírok, farkasok, túlvilági lények,
sárkányok, boszorkányok harcolnak érted.
Ám írhatok átlagos életről,
távol a furcsa lényektől.
Ember szereplőim, emberi gondokkal küzdenek.
Talán téged is ezek a rémek üldöznek?
Szemem előtt futnak a képek,
remélem egyszer utolérnek.
Kezem írásra kész, fejem zúg,
ha támad az ihlet nem szabadulsz.
A történetemben én vagyok az Isten,
hiszen én szabom meg: ki milyen!
Az élet fonalaival játszom, mint a Párkák,
nem riaszt meg se gyilkosság, se ármány.
Szerelmek szövődnek, vagy törnek ketté.
A főhősöm néha azt kiáltja: elég!
Magam ura akarok már lenni,
tetteimről szabadon dönteni.
Szereplőimmel eggyé válok,
vagy már kezdettől magam vagyok?
Álmok, istenek mutatják útjaim.
Hevesen játszanak szívem húrjain.
Annyi mindent hordoz az írás,
hiszen kitárul számomra a világ.
És ha valaki őrültnek is tart ezért,
én szeretem, mert az Enyém!
*
Szabó Zsófi Fruzsina: Írás
Mondják: Az írás tudomány!
Avagy isteni adomány?
Pilleként szállnak el a szavak,
De az írás örökre megmarad.
Írhatok verset vagy novellát,
arról, ki meglelte otthonát.
Írhatok dalt vagy kisregényt,
Hol gyorsan kell formálni az erényt.
De írhatok kusza szálú regényt,
hol minden csoda az enyém.
Hol minden fejezet egy állomás,
előttem lebeg e furcsa látomás.
Helyszínek, szereplők, álmok…
A hős, a gyenge és a bátor…
A gonosz, a jó, a mágus és a tündér…
Ők élnek, míg szívemben dobog a vér.
Van itt misztikus lények sora,
néha szembeszáll velük egy ostoba…
Vámpírok, farkasok, túlvilági lények,
sárkányok, boszorkányok harcolnak érted.
Ám írhatok átlagos életről,
távol a furcsa lényektől.
Ember szereplőim, emberi gondokkal küzdenek.
Talán téged is ezek a rémek üldöznek?
Szemem előtt futnak a képek,
remélem egyszer utolérnek.
Kezem írásra kész, fejem zúg,
ha támad az ihlet nem szabadulsz.
A történetemben én vagyok az Isten,
hiszen én szabom meg: ki milyen!
Az élet fonalaival játszom, mint a Párkák,
nem riaszt meg se gyilkosság, se ármány.
Szerelmek szövődnek, vagy törnek ketté.
A főhősöm néha azt kiáltja: elég!
Magam ura akarok már lenni,
tetteimről szabadon dönteni.
Szereplőimmel eggyé válok,
vagy már kezdettől magam vagyok?
Álmok, istenek mutatják útjaim.
Hevesen játszanak szívem húrjain.
Annyi mindent hordoz az írás,
hiszen kitárul számomra a világ.
És ha valaki őrültnek is tart ezért,
én szeretem, mert az Enyém!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése