2018. május 12., szombat

William Young: Nézőpont kérdése a válasz



Zavartság
Nem akarok olyan lenni, mint az őrültek, a cseresznyeszájukkal, meg a guvadt szemükkel. Mégis akkor pislogok legtöbbet, ha meredek, és akkor lesznek merevek lábaim, ha szaladnék – ha szólnék, ajkaim. Néha én is csücsörítem őket a levegőbe, mintha oxigént akarnék csókolni a tüdőmbe. Kortyolom szavaim, mint vizet nyeldekelem vissza minden ostoba gondolatom. Ha kicsorog mégis, mint visszatartott vizelet, toalettpapírral törlöm szám sarkából
és vicsorogsz, míg ujjaid közé tollat nem raknak, kezed alatt a papír nem dörzsölődik, borzolja hátát. Köröket rósz, láthatatlan pentagrammákat a szobában, ami fehér, mint a Mennyország, és szűk, akár a Pokol. Két kis szarvadon kap szárnyra
képzeletem, ha elengedem. Mert általában láncra verve fekszik bilincsbe passzírozott, imára kulcsolt kezeimbe zárva. Ennek a tojásnak bökdösi pihés csőr a belsejét. De nem reped az – csak vérzik. Halántékon csap az álom, csak feküdnék itt mindenáron, feltört tojásba temetve arcom, holt csibe pelyhei csöpögnének orromról és számról, de nem lehet. Ujjaim dobolnak a zsebemben, héjukon repedés fut végig, és kidugja a csőrét valami.
Olyan rekedten csipog, ahogy te énekelsz, mikor már nem bírod a csendet. Bár az lenne! Zúg a fejed, mintha az egész világ vízesés volna. Zuhan rajta egyedül egy sötét alak, sebes tenyérrel – valahol fölötte fiatal madár száll, letekint rá, majd felhőbe vési magát, és csillag lesz belőle. Te döntöd el melyik vagy.
Aki zuhan, nem tud repülni, aki tud repülni, nem zuhan. Arra gondolok, hogy mindennek megvan a maga sorsa; a feldobottaknak, hogy lezuhanjanak, a születőknek, hogy meghaljanak. Arra gondolok, hogy a kettő között mindegy mi történik, és olyan szemekkel nézem a madarat meg az embert, amit sűrű pillák fednek. Ezt bárhogy fésülném, kócos maradna – összenő lassan, és megvakulok, mint a madár, aki csillaggá vált, és örökké a fekete űrt látja, mint az ember, aki le fog zuhanni és örökké meghal.
Aki fordítva nézi, láthatja azt a világot, ahol végtelen a tér alattunk és a fák fölöttünk függnek. Láthattad már a vizek tetején – azt hitted tükörkép. Semmit nem érzel igazinak, pedig minden annyira valóságos, hogy fordítva is látni. Mégsem állsz meg, és nézed úgy, egymásba kapaszkodó, ragacsos pilláiddal. Szemeid kipattannának, ha belemártanád ujjad hegyét a tócsába. Dühös vagy, rám néznél, nem találsz. Ide nézz, itt vagyok lenn! Belenyomod egész karod, kezed a sárba süpped, orrod hegye körül hullámok gördülnek – a tárgyak meggörbülnek.
Hullámzik az arcom, alattam végtelenség. Fölöttem, mint cseppkövek lógnak a fák. Közeledem magamhoz, ropognak ujjaim, nyújtom őket felém; saját testembe érkezem. A fejem fog eltűnni először. A sötét alak repül, belezúg az égboltba, csobbanása nyári eső. Letörik egy darab a kezemből. A madárcsőr két
ujjad közt csivitel. Itt a tavasz.
2018. február eleje

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése